A holló
(Babits Mihály
fordítása)
Egyszer - únt éjfél
közelgett - bóbiskoltam elfelejtett
Tudományok furcsa könyvén,
ellankadva terhesen,
Fejem csügge... egyre
jobban... s im egyszerre ajtóm roppan,
Mintha egy kéz félve
koppan - dobban ajtóm csöndesen.
S szóltam: „Éji vendég
toppan küszöbömre csöndesen:
- Az lehet, más
semmisem.”
Ah, jól emlékszem valóban!
Tél volt, bús december hóban,
Szellemét a szén hunyóban
földre hímzé véresen.
Lassan nyúlt az éji óra;
könyvem nem nyújtott a búra
Enyhülést, óh holt Lenóra,
érted, égi kedvesem,
Kit a mennyekben Lenóra
néven hívnak, kedvesem,
- Itt lenn nincs már neve sem.
S bíbor kárpit selyme
rezzen, bizonytalan zajra zizzen;
Fájó, vájó, sohsem ismert
féltés kínját érezem.
S míg szivem dobbanva
retten, mind ismétlem önfeledten:
„Éji vándor vár ijedten ajtóm előtt, azt hiszem
-Késett vendég kér ijedten
bebocsátást, azt hiszem:
- Az lehet, más
semmisem.”
Most kicsit magamhoz
térvén nem haboztam, így beszélvén:
„Jó uram, vagy drága
hölgyem, ne akadjon fenn ezen:
Tény hogy kissé
szunditottam, és ön oly halkan koppan:
S amint könnyű
lépte dobban - koppan ott künn
csöndesen,
Szinte képzeletnek vélném”
- s ajtót tártam csöndesen:
- Künn az éj, más semmisem.
Hosszan néztem ott az éjbe
bámulva, kétkedve, félve,
Álmodva amilyent nem mert
még álmodni senkisem;
De a csöndesség töretlen,
s a homály nem ad jelet, nem
Hangzik más szó, mint
egyetlen név: „Lenóra!” – kedvesem
Neve, melyet én rebegtem,
s visszanyögte édesen
A visszhang -
más semmisem.
Visszamenve a szobába -
lelkem ég, a fejem kába –
Újra koppanást hallottam,
már nem is oly csöndesen.
„Valamitől bizonyára megzörrent az ablak
zára:
Rá kell jönnöm az okára,
nosza - mondtam - meglesem!
Nyughass, szívem,
pillanatra, míg e rejtélyt meglesem:
- Csak a szél, más
semmisem...”
S széttárva a rácsos
táblát, íme, furcsán verve szárnyát
Egy nagy
őskort-látott Holló szállt be
rajta peckesen.
Rám se biccent, meg se
hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent
Úr vagy hölgy: ajtómra
röppent s megtelepült odafenn –
Ott egy vén Pallas-szobor
volt, a madár megült ezen,
Ült, csak ült -
és semmisem.
Akkor bánatom mosolyra
csalta furcsa ében tolla,
Ahogy ott morc méltósággal
ült nagy ünnepélyesen.
„Bár megtépve, zord
kóborló” - szóltam - „te se vagy utolsó,
Éji partok küldte Holló:
úr-neved hadd kérdezem:
Hogy hívnak, ha ott lenn
röpködsz a plútói bús vizen?”
- Szólt a Holló: „Sohasem.”
Néztem a szárnyas
bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott
S válaszolt szavamra -
bárha nem is túl értelmesen:
Meg kell adni, ilyet
él ő még nem ért, hogy
egy beszélő
Madár ajtaja fölé
jő s rátelepszik
kényesen –
Ajtó fölött egy szoborra
rátelepszik peckesen,
- És a neve: „Sohasem”!
De a Holló fönn a szobron
csak ez egy szót mondta folyton,
Mintha abba volna lelke
beleöntve teljesen.
Másképp csőrét nem nyitotta s szárnyait sem
mozditotta;
S nyögtem: „Hozzám
senkisem hű, még szivem reménye
sem,
Majd csak elhagy e madár
is - nem lesz reggel nyoma sem!”
- Szólt a Holló:
„Sohasem.”
Megdöbbentem, hogy talál
az elsírt szóra ez a válasz:
„Persze” - mondtam -
„ennyi ennek kincse tára összesen;
Tán egy régi bús gazdája
oktatá, kit sors viszálya
Dúlt és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem –
Holt remények gyászdalához
nincs is jobb rím semmisem,
- Mint hogy: »Soha -
sohasem.«”
De a bölcs madár mosolyra
csalta méla lelkem ujra
És egy zsöllyét
gördítettem szembe, hogy majd ott lesem;
S bársonyába besüppedve
képzeletet képzeletre
Halmoztam: hogy hol
szerezte s mért ismétli vészesen –
Ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen
Ezt a szót, hogy: „Sohasem.”
Ezen tűnődtem magamban,
noha egy betűt se
mondtam
A madárhoz - s már
szivembe fúrt a két fém-élü szem...
Óh ha titkát eltalálnám! S
így fejem ledőlt a
párnán,
Melynek bársonyára lámpám
fénye hullott kékesen,
Violaszín bársonyára,
melyen óh! már kedvesem
Nem pihen meg
sohasem.
Most, úgy tetszett, langy
szellő kel s lengve
titkos füstölőkkel
Angyaltánc a
szőnyeg bolyhát csiklandozta
kéjesen:
„Bús szív!” - nyögtem -
„égi vendég szállt le hozzád: lám a szent Ég
Angyalokkal küld
nepenthét, elfeledni kedvesem:
Idd, óh idd e
hűs nepenthét és feledd el
kedvesem!”
- Szólt a Holló: „Sohasem.”
„Jós!” - hörögtem -
„választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
- Sátán küldött vagy vihar
vert hozzám, én nem keresem,
Ki büszkén, bár
megtépázva, érkeztél e puszta házba,
Hol rémek dúlnak csatázva
- mondd meg nékem kegyesen:
Van-e balzsam Gileádban?
megenyhűl-e zord
sebem?”
- Szólt a Holló:
„Sohasem.”
„Jós!” - hörögtem -
„választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
Hiszen egy égbolt borul
ránk s egy Urunk van odafenn:
Mondd meg, vár-e még e
búra messze mennyben édes óra,
Vár-e majd a szent Lenóra
ölelése odafenn?
Kit az angyalok Lenóra
néven hívnak odafenn?”
- Szólt a Holló:
„Sohasem.”
„Legyen hát e szód
utolsó!” - szöktem föl - „sátán vagy holló!
Menj, röpködj az
éjviharban, a plutói bús vizen!
Itt ne hagyd egy árva
tollad, nehogy arról rágondoljak,
Mit hazudtál e szobornak
vállán ülve peckesen!
Tépd ki csőrödet szivemből s hagyj magam, míg
elveszem!”
- Szólt a Holló: „Sohasem!”
És a szárnya meg se
lendül, és csak fent ül, és csak fent ül,
Fent ajtóm fölött a Pallas
sápadt szobrán, csöndesen.
Álmodó rémhez hasonló
szemmel ül a szörnyü Holló,
Míg a lámpafény elomló
árnyát veti rémesen
S lelkem e padlómon ringó
árnyba fullad csöndesen:
Nem szabadul - sohasem.