ildiko0422

December 12. - Este 22.00 óra

A munkahelyemről hazafelé tartok. A közeli buszmegállóban áll néhány ember és köztük, valamint az úttesten nyugtalanul futkos egy rövidszőrű, kis termetű kutya. Amikor elhaladok mellettük, jön velem. Először idegesít a jelenléte és azt gondolom, hogy biztos érzi a kaja szagát a táskámon. De aztán kizárom, mert előttem halad. Néha megáll keresztben és úgy kell kikerülnöm, hogy ne essek át rajta. Bosszant. Mindenki azt hiszi, hogy a kutya az enyém.

Amikor egy kereszteződéshez érünk, megvár. Figyeli, hogy merre tovább, aztán újra előre megy és vezet. Időnként megáll és bevár. Figyelem a koromfekete kutyát, még a szeme fehérje sem látszik. Bánatos képet vág, aztán amikor odaérek és kikerülöm, ismét elém kerül és vezet. Hazáig.

Útközben egészen megszokom a jelenlétét. Azon kezdek el gondolkozni, hogy ez egy jel? Ha igen, akkor mit akar jelenteni? Barátságos kis kutyus. Okos, értelmes feje van. Kísér hűségesen. Koromfekete... Majd arra gondolok: Kis kutyus, neked biztosan van már gazdád...

Amikor a házhoz érünk, csak jön mellettem és végül leül az ajtóban. Még cigarettázom, úgyhogy nem sietek. Mégsem zavarhatom el, ha majd be szeretnék menni...

Elnyomom a cigimet és előveszem a megmaradt szendvicsemet. Óvatosan kibontom és a kertben lassan leteszem neki a földre. Közben pedig beszélek hozzá: Ha már hazakísértél kis kutyus, legalább kapsz tőlem enni...

Amikor otthagyom és bemegyek az ajtón... legszívesebben felvinném magunkhoz. De nem tehetem. Biztos van gazdája, lehet, hogy keresné. Pedig úgy megkedveltem utunk végére...

Amikor elmesélem anyának a történetet és kimondom, hogy koromfekete... na igen. Furcsán és túl hirtelen néz rám. Igen, tudom, milyen nevet adnék neki. Egy nevet, ami a mai napig megüti a fülem. Egy személyét, aki viseli. Valaki, aki egész sor emléket idéz fel bennem. Valaki, aki ott bujkál szinte minden blogbejegyzésemben rejtve. Mert Ő volt az... Csakis Ő... Róla szólt minden...

Miért kereslek még mindig az utcán? Hátha meglátlak valahol... Magamat kínzom.

Miért zaklat fel, ha mégis látlak? Vagy ha rólad hallok... Szánalmas vagyok.

Mert benne élsz te minden kimondott szavamban, a mozdulataimban. A tárgyakban, melyek körülvesznek. A könnyekben, amelyeket nem az öröm csal az arcomra. Bár nem miattad... mégis ott vagy bennük.

Mert benne élsz minden szomorú pillanatomban, amikor a szívemmel kirakósat játszom és nem találom az utolsó darabkát. Hogy végre összerakjam eggyé. Elvitted magaddal? Így nem kezdhetem elölről.

Bárki is csalogat, hívogat mézes mázos szavaival... Mindenkit eltaszítok. Senki sem ér fel hozzád. Tudom, bennem van a hiba. Biztosan nem akarom, hogy más foglalja el a helyed. Amely már nem is kell neked...

Valaki a kését forgatja bennem: "Ha most egyedül van, miért nem keres? Hol van az a nagy szerelem? Csak játszott veled..."

Ezt valahogy bele kellene táplálnom az agyamba és talán egyszerűbb lenne. De miért nem bukkansz fel, hogy egy nagyot belémrúgj? Hogy gyűlölni tudjalak...

Amikor utoljára megöleltél... ott szilánkokra törtem. Mégsem tudlak utálni. Ölelve dobtál el...

Üresnek lenni... Valaki miatt. Mennyire tudtam, mennyire értettem mit jelent ez... Mintha csak egy külső burok létezne rajtam és odabent semmi. Mechanikus funkciók, egyszerű gépezet. Sötét gondolatok, semmi érzelem. Lelketlen robot... Minden mindegy...

Feltűnt egy hiéna... Izgatottan kerülgetett, méregetett, nyálát csorgatta a húsomért. Heteken át. Miért is ne dobtam volna oda magam? Egy üres burkot. Egy lelketlen gépet. Semmi sem számított. Gyors, durva, mocskos órák. A fájdalom életben tart...

De egyvalamire jó volt: eleget dobott rajtam, hogy talpra álljak. Aztán kegyetlenül - bár megérdemelte - a lelkébe tapostam. Legyaláztam. Mert igazán ráfért. Csak visszaadtam, ami járt. Azóta a hercegnője vagyok. Gondolja ő...

Egyenesben... Aztán jön egy hír... micsoda? Újra egyedül van? Ennyi volt a nagy szerelem? Mit is mondjak... hónapokkal ezelőtt tudtam, hogy mi lesz a vége. Ő túl gyarló ahhoz, hogy észrevegyen ilyesmit. Szívvel élni szép dolog, de néha ész is kell hozzá.

Verdeső kismadár, fejvesztve keresgél... eltévedt gyermek...

"Különös módon nem álmos, és fáradtságot sem érez. Lehet, hogy majd később tör rá. Rögtön nekilát a belső terem padlójának. Akár egy gép. Kiveszed a rongyot a vödörből, nem gondolkozol. Kicsavarod, a padlóra teríted. Amikor kihűlt, megint belemártod a vödörbe, és kezded elölről az egészet. Nem gondolkozol. Kiüríted a hamutartókat, gyorsan áttörlöd, és visszarakod őket a helyükre. Mindjárt idejön hozzád Jeanne, és azt mondja: "Tényleg rémesen nézel ki!" De te nem válaszolsz. Meg sem hallod igazán. Bizonytalanul intesz a kezeddel. Nem beszélsz. Feszülten várod a menekülést, a szükségszerű menekülést, érzed, hogy ott vibrál már benned. Képek merülnek fel előtted, újabb és újabb képek és arcok, elhessegeted őket, akár a legyeket, hátra-hártasimítva azt a hajfürtöt, amely minduntalan az arcodba hullik, amikor lehajolsz. Akár egy robot. Aztán a konyhán folytatod tovább, a nehéz olajszagban. Valaki ott ténfereg körülötted. Felnézel, a főnök az. Csinálod tovább. Lélektelenül. Tudod, hogy mit akarsz: elmenni. Minél előbb. Tehát dolgozol. Azt teszed, amit kell. Mindent meg fogsz tenni, amit meg kell tenned. Reflex. Alvajárás. Jössz-mész, várakozol. El fogsz innen menni. Mindenképpen el kell menned innen."

"Ettől az egyetlen mondattól, amit lefegyverző őszinteséggel ejtett ki, az jutott Sophie eszébe, hogy az életben talán nincs is keservesebb, mint azok az emberek, akikkel könnyen ki lehet jönni."

"Amikor kiléptek a presszóból, Sophie jobbra indult. A férfi nem kérdezett semmit, ment mellette, kedvesen fecsegett tovább. Ártalmatlan. Oda megy, ahová Sophie vezeti. Az embernek valahogy keserű szájíze lesz tőle."

"Miközben nézi, ahogy az étlapot böngészi (azt figyeli, hogy a tekintete mennyit időzik az árakon), Sophie azon tűnődik, vajon egy effajta pasas hogyan tudja majd túltenni magát egy ilyen histórián. De hát ki-ki vigyázzon a saját bőrére. És mivel ez a fickó egy nő bőrét akarja, bele kell törődnie, hogy esetleg közben az övét is éri valami. Végtére is ez egy igazi házasság."

"Az egész teste kísértetiesen fehér volt, a csuklójából továbbra is folyt a vér. Nem nagyon. Apró hullámokban tört elő a szívdobbanások ritmusában, a seb a vízben való ázkolódástól felpuffadt. Ekkor egy pillanatra elfogta a pánik. Nem akarta, hogy meghaljon. Arra gondolt: "Ne így..." Nem akarta, hogy Sophie kicsússzon a kezéből. Ezt a halált tőle lopta el. A lány választotta ki, hol, mikor, hogyan. És ez a szabad akarat olybá tűnt előtte, mint mindannak a teljes megtagadása, amit eddig tett, ez az öngyilkosság az ő intelligenciájának az arculcsapása."

"Frantz lehajol, és hirtelen a maga meztelen valójában jelenik meg előtte az igazság: szereti. Igazából nem is ezen döbben meg, már régóta szereti. Nem, ami rettenetesen megindító, az az, hogy addig gondoskodott róla, addig dolgozott rajta, irányította, vezette, gyúrta, hogy Sophie arca most teljesen olyan, mint Sarah-é. Élete végén Sarah szeme épp ilyen üres, orcái épp ilyen beesettek, ajkai ilyen szürkék, vállai ilyen csontosak voltak, épp ilyen éterien sovány volt. Sarah ugyanilyen szeretettel nézett rá, ahogy ma Sophie, mintha Frantz lett volna az egyetlen menedék a világ összes baja elől, az egyetlen ígéret, hogy egy nap valamiféle nyugalomra lelhet. A két nő közötti hasonlóság felkavarja. Sophie tökéletes. Sophie az ördögűző, csodálatos halála lesz. Frantz sokat fog sírni. Nagyon fog neki hiányozni. Rettenetesen. S nagyon boldogtalan lesz, hogy gyógyultan nélküle kell élnie..."

"Nincs üresebb a hiábavalóan ölelésre tárt karnál."

"Ez majdnem mindig így volt Rickie-vel: amikor hallgatott, és én elnéztem csinos pofiját, őszinte szerelmet éreztem iránta. Csakhogy előbb-utóbb megszólalt - és nekem kezdett olyan érzésem lenni, hogy az egész kapcsolatunk óriási tévedés."

"A magasabb kor előnye az önismeret magasabb foka. Konkrétan a negyvenéves kor az élet egyensúlyának csodás pillanata - mondta Olivér olyan mosollyal, mintha igyekezne meggyőzni valamiről. - Az ember már elég öreg hozzá, hogy tudja, mit akar, de ahhoz még elég fiatal, hogy semmitől se rettenjen meg..."

"Újfent tudatosítom magamban, hogy egész szép szeme van - de mit ér a szép szem, ha mázsányi hájból hunyorog az emberre."

"A szentségit, miért hiszed folyton, hogy nekem könnyebb? A világot nem lehet férfiakra és nőkre osztani, ahogy a Cosmopolitanben próbálják beadni neked, világ csak egy van. Mindannyian egy csónakban evezünk. Mindannyian, te és én, ugyanabban az Emberi élet nevezett unisex szarban evickélünk - értsd már meg végre!"

"Ez a tipikus női hozzáállás! Az élet tökéletlenségével úgy-ahogy képesek vagytok megbékélni: Ez az élet, olyannak kell venni, amilyen, mondjátok egész belátóan. De a férfiak tökéletlenségével furcsa módon soha nem békéltek meg. Naivul egyre a tökéleteset, az eszményit keresitek. Egyenesen jogot formáltok rá. És amikor nem kapjátok meg álmaitok férfiját, úgy érzitek, jogos a felháborodásotok..."

"- Tulajdonképpen mit gondolsz a gyerekekről? - kérdezem kisvártatva.

- A kölyök nyűg és öröm.

- Komolyan kérdem.

- Komolyan? - nyomja meg a szót Olivér. - A gyerek az unatkozó, tanácstalan felnőttek játékszere.

- Micsoda?

- A gyerek az üres életek tölteléke.

Szóhoz sem jutok a döbbenettől.

És ehhez az alakhoz akartam én feleségül menni!"

"Kedves hölgyeim, búvárkodtak már valaha olyan férfival, akibe kezdtek belezúgni?

Nagyjából így zajlik le: Ő a parton hosszú, színes békatalpat húz rád, amiben ugyan csak azt a tengertől elválasztó pár métert kell megtenned, ám ez bőven elég hozzá, hogy legott úgy érezd  magad, mint egy kövér, esetlen kacsa. A vízben aztán egy förtelmesen nagy búvárszemüveget illeszt az arcodra, és lenyomja a fejed a felszín alá, hogy megállapítsa, a szemüveg több helyen is ereszt. Míg köpködöd a sós vizet, és azon töprengsz, vajon milyen látványt nyújthatsz a fejedhez tapadt hajjal, szíved választottja megpróbálja szorosabbra húzni a búvárszemüveget. Majd közli veled, hogy a tengerfenék képét eltorzítják a megtörő napsugarak (ezek a szavak úgy fognak hangzani fülednek, akár a legszebb költemény), és valami olyasmit gyömöszöl a szádba, mint a bokszolók fogvédője, amitől menten úgy nézel ki, mintha lódarázs csípett volna meg a felső ajkadon. Aztán újra lenyomja a fejed - és amikor kinyitod a szemed és elkezdesz lélegezni (csodák csodájára megy a dolog), megállapítod, hogy milyen szép ott lenn.

Úszol a kék csendben, visz-ringat a víz. Biztonságban vagy.

Körülöttetek tucatjával cikáznak a tarka halak.

A mélytengeri áramlatban olyan növények hullámzanak-libegnek, amilyeneket életedben nem láttál még.

Ő örül az ámulatodnak. Néhányszor lemerül a fenékre, és felhoz neked egy Szent Jakab-kagylót. Érthető módon nem tudtok megszólalni, így csak a szemetekkel beszélhettek - no meg félszeg mozdulatokkal. Például amikor túl közel kerülsz a parthoz, Ő megfogja a kezed, nehogy valami bajod essen a hullámverésben az éles kövek között. Az arcotok olyan közel van egymáshoz, hogy szemrehányást teszel magadnak, amiért nem vízálló arc- és szemfestéket vettél. Amikor végre felmerülsz, pépessé ázott arcod csupa só, csupa horzsolás a szemüvegtől - de boldog vagy."

"... mert én magam is jól tudom, milyen keserű dicsőség emelt fővel alul maradni - végtére is a veríték és a könny ugyanolyan ízű."

"Csak arra tudok gondolni, hogyan tehette ezt velem az a rohadék?!

Ráeszmélek, hogy még mindig túl sok bennem a felgyülemlett harag. A düh és gyűlölet érzése és kiélése szükségszerű szakasza a gyógyuláshoz vezető útnak. Azok az emberek, akik nem tudják kiadni magukból dühüket, csak meghosszabbítják a gyógyulás folyamatát. Szabad folyást kell engednem a dühömnek. De hogyan? Ismét a sárga könyvecske után nyúlok: Szedjék ki a hűtőszekrényből a jégkockákat, és a fürdőszobában hajigálják szét a kövön. Valahányszor ledobnak egyet, kiáltsanak világgá egy, a partnerüknek címzett szemrehányást. A jégkockák úgy csörömpölnek, mint az üveg, de megvan az az előnyük, hogy nem marad utánuk rendetlenség. Csakhogy a németek valószínűleg nem panellakásban laknak... Üljenek autóba, hajtsanak ki valami elhagyatott helyre, csukják be az ablakokat, és ordítsanak, adják ki magukból minden dühüket. A kocsiban senki sem hallja magukat. Hát ez remek, Frau Doktor, csakhogy nekem nincs autóm!"

Annyian vannak... és egyik sem...

Szeretnének... de én nem akarom...

Mert senki nem tudja túlszárnyalni... bárhogyan szeretném...

Legutoljára kilencet számoltam. Ez azoknak a pasiknak a száma, akik vakaróznak, vagy akarnak valamit. (Hogy mit? Azt most ne részletezzük... Maradjunk annyiban, hogy mindegyik mást.)

Látom, amikor a munkahelyemen vagyok és kinézek az ablakon. Elmegy a céges autóval az utcán, az ablaka lehúzva, kihajolva néz a bejárat felé. Még hátra is. Engem keres? Nyugtató dolog, hogy nem láthat... azonban felzaklat a jelenet.

Pár nappal később - Anyám közli, hogy míg várta a tesómat, látta őt céges autóval és telefonálva, mosolyogva, odahajolva integetett neki. Csodás. Megfagy a vérem, ahogy izgatottan vigyorogva kiejti a nevét.

Akárcsak azon a reggelen, amikor az egyik vendég megállt előttem a többi konferencia résztvevővel. Beszélgettek, átlagos emberek voltak. De az a férfi... Az alkata, az arca... Istenem... A hosszú szempillái, a minden bánatot elűző pillantás, a mosolya... Erőltetnem kellett magam, hogy ne bámuljam. Ez valami gonosz tréfa lenne az élettől? Itt áll előttem, bolgár kiadásban. Ugyan csak egy hasonmás, mégis ki akar ugrani a szívem.

Kezdtem magamat hibáztatni, hogy túl magasra tettem a mércét. Aztán világossá válik hirtelen, hogy miért nem felel meg nekem senki.

Az emberek megtalálnak, elmondják nekem ügyes-bajos dolgaikat, problémáikat, rámbízzák a titkaikat. Mert tudják, hogy én nem pofázok. Mert hamarabb elárulok magamról valamit, mint hogy más titkát kiadjam. Ez néha már olyan, mintha egy pszichológus lennék. Akiben megbíznak, akihez fordulnak, ha baj van. Aki persze, hogy segít, de akit köt az orvosi titoktartás. Csak őt nem hallgatja meg senki...

Amikor én mesélnék valamit, mert szétrobbanok, ha nem mondhatom el... Talán meghallgatják, talán bólintanak is rá valami közhelyet, de nincs igazi hozzászólás. Mintha egy szemetesláda lennék, ahová kiürítik az emberek a szennyest.

De amikor nekem van szennyesem? Kire borítsam rá? Mocskos kis titok, az a fajta, amit kétszer meg kell gondolni, vajon kit avasson be az ember. Rizikót hordoz, ha elárulom, talán elfordulnak tőlem. Akinek próbáltam, az csak egy részét akarta hallani. Az elhangzott szavakat. De nem bántom, mert a világban, amelyben él, nem fordulhat elő ilyesmi.

Nos, egy megoldás maradt. Hallgatni mélyen, széles mosollyal az arcomon...

Csitulj szívem, nyugodj le szépen. Hallgass elmém, túl nagy a zaj odabenn. Csend kell, békesség.

Túl sok ajtó maradt nyitva, túl sok új nyílt ki hirtelen. Hiába csaptam be néhányat, lassan - idővel kitárultak ismét, még mielőtt észrevettem volna. Átjáróház a szívem és az elmém. Huzat süvít a fülemben... és elnyom mindent...

Tudom az ajtókat, melyeket kell bezárnom. Szinte mindet. Egytől-egyig... és nem engedni, hogy újak nyíljanak. Elég volt. Nyugalom kell.

Két büszke, önző ember. Egoisták. Álarcokat viselnek, talán hogy eltakarjanak valamit. A gyengébbik ént odabenn. Amely sebezhető, ha valakinek felfedik. Nem szívesen teszik ezt... De az álarc ápol és eltakar...

Akaratos és logikus emberek. Magabiztos, erős karakterek, bár elsőre hidegnek tűnnek. Sokban hasonlítanak.

Amikor leveszik az álarcokat és kinyílnak, valamilyen síkon társra találnak a másikban. Aztán újra építik a falakat és máris bánják, hogy bárkit is beengedtek a birodalmukba.

Ellentétesen működnek, mint a mágnesek. Ha mindketten maszkban, vagy anélkül vannak, vonzzák egymást. Ha csak egyikükön is fent van: azonnal taszítják.

Vonzásban még talán az elveiket is feladnák... egymásért...

A végtelennek tűnő játékban vajon lesz nyertes? Erőviszonyok, mágneses terek viaskodnak egymással. Ki fogja legközelebb levenni az álarcát?

Lelketlen világ... Minden annyira megváltozott körülöttem. Burokban éltem volna eddig a két férfi mellett? Minden közeledést elhárítottam, elzártam a felém vezető utakat.

De most, hogy nincs mellettem senki... Nyitva hagyom az ajtókat, végre kinézek az ablakon, kilépek a csigaházból és idegen világ tekint rám. Ismeretlen erkölcsök... Hideg emberek...

Életünk első találkozása. Szemmel követek egy autót, mire visszanézek, már a szája az enyémnél. Lopott csókok egy parkolóban... egy idegennel. Követelőző Casanova. Hozzám hajol újra és a fülembe súgja, hogy menjek fel hozzá. A test menne, de az agy felülír mindent. Beülök az autóba és elhajtok. Mennyire nem hat meg a csókja...

Korábban órákig égett a számon egy-egy csók, bizseregtem, mámoros voltam. Vajon egy idő után a szex is ilyen lesz? Puszta pillanatnyi öröm? Lelketlen, állatias ösztön? Érzéketlen játék?

Most itt tartok. Bevállalni, vagy sem. Utána mocskosnak érezném-e magam, vagy sem. Az idő múlásával egyre könnyebb lenne?

Iwiw-en kaptam egy üzenetet egy ismeretlentől. Kb. két percen keresztül nem tértem magamhoz utána. Pislogtam döbbenten.

Hányingerem van ettől a világtól. Hogy így mennek a dolgok.

A levél számomra sértő. Überpofátlanság. Csöppet sem kívánok diszkrét lenni. Íme, itt van a teljes szöveg. A tárgy a következő volt: Érdeklődés...

"Szia!
Ne haragudj, hogy zavarlak Úgy látom, hogy egyedülálló vagy és nagyon tetszenek a fotoid és megkérdezném, hogy nyitott lennél e néhány kellemes óra diszkrét eltöltésére velem anyagi ellentételezésért cserébe. Én 23 éves normálisnak, intelligensnek, korrektnek mondott ...-i srác vagyok. Ha érdekel a dolog írj és adok MSN címet, ahol megbeszéljük a részleteket..."

Semmi sem jó. Semmi sem szép.

A barátok akkor jönnek hozzám, ha tanács kell, vagy baj van. Amúgy meg mindenki nagy ívben leszarja a fejem. Meg azt is, hogy mi van velem. Elegem van már. Én törődjek mindenkivel, velem meg senki. Pedig annyira nyomorultul érzem magam...

Elüldöztem magam mellől minden férfit. Nem akarok játszadozni, nem kellenek a rajongók. Ez már kevés. Mit érek velük?

Nincs aki átöleljen, nincs akihez odabújjak. Nem érzem, hogy bárki is szeretne.

Puszikat küldözgetnek, de ugyan mit érnek, ha nem a számon érzem?

Magányos farkas lettem, amely rámtelepedett és lassan elnyel.

Érzem, ha a közelemben van. Ritkán látom, de érzem őt. Hiába vagyok mással, beugrik a név, az arc, elkezdem keresni őt és meg is találom.

A mellkasomban még ott a fájdalom, amely néha viharos tombolásba megy át. Szeretném olykor kitépni onnan, eldobni, elfelejteni, hogy valaha is létezett. De nem tehetem. Hozzám tartozik már. Belémivódott... a minden bánatot elűző pillantás... a mozdulatok... a teste sziluettje... apró képek, amelyek mosolyra késztetnek. Amikor megette a nyuszi alakú rántott húst... amikor mesélt egy izgalmas autós üldözést... amikor azt mondta: "Nézd meg és játszik vele." - a derekán a kis csomó szőrszállal...

Igyekszem nem gondolni rá. De néha elkap. És akkor... szétszakít, marcangol, megöl az érzés. A vesztes fájdalma. Vad tombolásban a szívem, nem akarja elfogadni még ennyi idő távlatából sem az igazságot. Ha szabadon engedném, ha bárki is megsejtené, mi zajlik odabenn, abból katasztrófa lenne. Csendes, pusztító tornádó dúl...

Amikor kicsit elül a vihar és hátat fordítok neki, új emberek arcát látom. Rám várnak, engem akarnak - így vagy úgy. De engem akarnak. Közülük is kitűnik egy valaki, a határozottságával és a büszkeségével, ami vetekszik az enyémmel. Intellingecia, erő a varázsszó. De érzem, hogy mögöttem van valaki. Ennek tudatában pedig ők csak eldobható játékok...

A kolis

Írok az üzenőfalára fészen kétszavas névnapi köszöntőt. Udvariasságból. Pár perccel később rámír. Nyomul, beszól, hergel, nem enged el. Órák alatt durván elfajulnak a dolgok. Játszani akar velem és legyőzni. Mondjak versenyszámot és tétet. Ha neki kellene, akkor a szám 69 és így mindenki nyer. Amikor leosztom, hogy rossz emberrel próbálkozik ez ügyben, rájön, hogy meg akar hódítani. Meglepő számomra a dolog. Gyanús volt a srác, hogy érdeklődik, de elhessegettem a gondolatot. Alig beszélünk. Csak a gép mögött nagy a pofája? 23 éves. Hiába dobálom vissza - ugyan mit ajánlhatnál te nekem? Miért gondolod, hogy akarok veled játszani? - akkor sem tágít. Egy hét múlva újra ír. Rám várt, hogy keressem, de mivel nem tettem, ezért ismét jelentkezik. Hosszasan beszélgetek vele. Majdnem két napon keresztül. Jó a marketingje, igazán megnyerő. Lassan kezdek odáig süllyedni, hogy elgondolkozom az ajánlatán. Üres vagyok és érzelemmentes. Felajánlja magát, hogy töltsem le rajta az indulataimat és éljem ki a mocskos vágyaimat. Bármit, csak legyek vele. Élesen csengenek egyik éjszakai mondatai: "Légy enyém. Hadd tegyelek magamévá..."

A fóka

Egyszer már kifejtette, hogy az a lány, akit el tudna maga mellé képzelni, nos az én vagyok. Mert én más vagyok, mint a többi. Utána személyesen is beszéltem vele és lefixáltam, hogy én haverként tekintek rá, tehát maradjunk ennél továbbra is. Ez ment is egy darabig. Aztán a legutóbbi akciója során leosztotta, hogy neki piros ágya van - amin szívesen leteperne. Amikor nemet mondtam, felajánlotta, hogy akkor hoz egy üveg bort és kipróbálhatnánk az én sárga ágyam. Na neee...

A balfasz

Egyre többet beszélünk. Olyan haverfélék lettünk. Segítettem neki egy apró dologban, csupán egy ismerőst kellett felhívnom. Hálás nekem. Amikor elintézett volt a dolog, örömében engem hívott először. Mert nekem akarta elsőként elmondani, hogy mennyire örül. Miért nem lepődöm meg? Valamiért fontos vagyok neki. Egy-másfél órákat beszélünk barátokként bármiről. A mosolya ugyanaz, mint eddig. De már csak haver. Egy gonddal kevesebb.

A Gigolo

A feltett képe alapján az igazi olaszos macho, kigombolt ing, napbarnított bőr, belőtt séró, vágyakozó tekintet... Randira jelöl, üzen hozzá: Komoly, vagy lazább kapcsolat is érdekel? Egyértelműen, de nem bántóan a tudomására adom, hogy komolyat keresek. Aztán ír megint: Minek neked az a komoly kapcsolat? Hahh... Tudok én másképp is válaszolni: Hogy miért? Mert eddig hosszú kapcsolataim voltak és évek alatt hozzászoktam, hogy csak csettintenem kell... Válasz nem jött... :D

A régmúlt

Valamelyik nap randira jelöl egy srác. Üzenetet is csatol mellé: olyan ismerős vagyok neki. Megy a válasz rá: igen, ismerjük egymást. XY, ha nem tévedek. Valószínűleg meglepődik, amikor kiírom a teljes nevét, pedig csak egy szánalmas nick nevet látok. Bejelöl Fb-n. Rámír. Honnan ismerjük egymást? Amikor elmondom neki a sztorit, seggre ül: 12 évvel ezelőtti történet, az ember az első csókját nem felejti el. Igen, tőle kaptam. Az jut eszébe, hogy ez nem lehet véletlen, valószínűleg a sors keze van benne. Ha hazajön Hollandiából, nem randizunk? Nos, finoman megmondom, hogy nem. Nem tágít. Választás elé akar állítani. A hónap végén majd újra rákérdez, addig ne válaszoljak inkább. Hagy reménykedjen szegény. Esélye sincs.

Én mindezek közül a legrosszabb bábot választottam:

A kisfiú

Megismerkedtünk, randiztunk. Kétszer. Ahol nem történt semmi. Mert nem engedtem közel magamhoz. Valahogy nem bízom benne. Fiatal még. 23 éves. Mégis, hagyom, hogy legyen. Odáig van és vissza. Naponta beszélünk, keres mindenhol. Kihívás vagyok neki. A harmadik randin összegabalyodunk. Miért? Mert láttam valaki mást? Mert így esett jól? Nem tudom. Csak egy biztos, miközben ölelt és csókolt arra tudtam gondolni, hogy fázom és hogy elveszem ami kell. Kevéske szeretet. Semmi érzelem. A negyedik randin minden megismétlődik. Látok valaki mást. Minden megváltozik onnan. A légkör és én is. Csak azt veszem el, ami kell. Ölelés, csókok, simogatás.

Közben kiderül, hogy nagyvagány, aki nem fél senkitől, agresszív és belekeveredett valamibe. Egy kisebb dolog. Na meg azt hiszi, hogy vicces, ha - hogy az ő szavaival éljek - szívja a vérem. Előadja sms-ben, hogy mennyire berúgtak, nem tudja, hogyan ért haza, lehet nő is volt a dologban, de a rövidgatyája véres. Amikor kiosztom a lapokat, hogy nem nőtt nagyot a szememben és hogy azért kell neki komoly lány,  hogy legyen aki megnevelje, akkor visszalövi, hogy csak vicc volt az egész. Kíváncsi volt, hogyan reagálok. A kis taknyos. Mit képzel? A mosolyát látva kezd belémszeretni és rövid úton meg is akar szerezni. Könnyedén el tudnám dobni bármikor.

Az vagyok én. Úgy gondolom. Egy különleges és egzotikus élvezeti cikk. Amit mostanában mindenki a magáénak tudna szívesen.

A világnézetem "kissé" megváltozott. A legdurvább az egészben, hogy ahelyett, hogy tiltakoznék ellene és vallanám továbbra is a régi elveimet, lassan kezdem elfogadni és egyre jobban magaménak érezni. Azt, hogy a test pusztán élvezeti cikk. Szörnyű bevallanom, de így van. Ha valaki képes lesz meghódítani a lelkem, a szívem, adok neki egy kis pluszt. Mert annyi vesződséges munka után talán megérdemli.

Sokan rajzanak körülöttem. A nagyrésze fiatal hozzám. Kihívás vagyok számukra. Én pedig ezzel ügyesen játszom. Falakat emelek, aztán szépen lebontom őket. És már lassan minden mindegy. Tudom, hogy tévúton vagyok. De a jövőben hiszem, hogy magát a szerelmet fogom szeretni és nem az embert.

A rajongók előtt legszívesebben képzeletben megnyitnám a mellkasom, hogy lássák a szívem. Aki biztonságban tudja a kezei között, vigyáz rá, az már nyert. Aki meg tudja érinteni a lelkem, az viszi a nyereményt. És élvezheti a cikket.

Napok óta, vagy hetek óta... nem is tudom mióta írom ezt a bejegyzést. Ideje, hogy befejezzem és kitegyem:

Éreztem... Nem. Inkább tudtam. Hogy vissza fog táncolni. Hozzá.

Amikor anyának mondtam, hogy várom, mikor fogja kitenni az üzenőfalra, hogy újra vele kapcsolatban, anya csak legyintett. És tessék. Másnap... megjelenik a falon, 23 másodperc, lájk. Az első sorból tapsolok neki.

Amíg ő boldog (legalábbis egy darabig újra), addig én a pokol sötét bugyrait járom. Napok óta késik éppen abban a pillanatban. Kétségbeesés, pánik. Nem lehetek terhes tőle. Az nem létezik.

Este beülök egy kád forró vízbe, negyed kiló sóval. Várom a csodát, ami nem jön. Keservesen sírok, némán. Hangtalan. A zokogástól görcsbe rándul az arcom és úgy marad. Kiszállok a kádból, semmi.

A negyedik napon veszek egy tesztet. Negatív. Felhívom az orvosom, időpontot kérek. Másnap dél. Megöl a várakozás.

Míg én azon aggódom, hogy nem növekszik-e bennem a gyermeke, ő újra vele van. A nővel, akinek lóg a melle, aki az ágyban egy fadarab. Aki hisztis, akivel semmit nem lehet megbeszélni. A bólogató kutyával. Akire nem szívesen bízná az autóját. Pedig én már vezettem. Mégis ő kell...

Másnap. Az orvosom azt mondja, nyugodjak meg, nem lesz semmi gond. Valószínűleg a gyógyszer miatt van, hogy késik. Vagy az idegesség. Nincs semmi probléma, meg fog jönni. 3 hét múlva kontroll.

Napokkal később FB feldob nekem ajánlásként egy képet. Szilveszter. Ott vigyorog az ex (vagy az új), mellette ölelve a még exebb. Két nő... Megfagy bennem a vér. Ezek ismerik egymást? Mi a franc folyik itt? A topmodell és a beteg lány. Előttem ez a fiú még a topmodellel járt, amikor karácsonykor átsmárolta az éjszakát a beteg lánnyal és szilveszterkor ölelve vigyorognak egymás mellett? Hát hánynom kell... A topmodell biztosan nem tud erről. Különben nem ölelgetnék egymást. De a beteg lánynak is van képe... Ki a francnak hiszi magát ez a srác? Döbbenet. Rájövök, hogy fogalmam sincs, ki ő.

A 11. napon... valami mikulás-féle. Nem megnyugtató... Ahogy elmúlik, már megyek is a dokimhoz - ultrahang. Végre minden eldől... Nem vagyok terhes. Szikla zuhan le a szívemről...

Egyik este azt álmodom, hogy meghal. Nem látom, csak hallom valakitől. Tudom, hogy autóbaleset. Nézem a napilap gyászjelentését, ott áll a neve. Félálomban összeszorul a szívem. Magamhoz térek - oké, oké, csak álom volt. Él. Valahol él... és tudom, hogy mit jelent az álmom. Valahol él... De számomra nem létezik többé.

Ősz van a szívemben...

... és elhullik minden. Minden, mi fontos volt. Szavak, tárgyak, egy érzés... feledésbe merülnek mindannyian. Sok ki nem mondott szó, meg nem tett dolog, el nem csókolt csók. Egy név csupán, de oly' sokat jelent. Félek kimondani, még magamban is. Mert rettentően fáj. Az emlékek szétszakítják a mellkasom. Vajon ha a felejtésnek ára lenne, mennyit kellene fizetnem?

Tél van a szívemben...

... és halálos csend. A világ lelketlenné vált számomra, minden idegen. Harag gyúl bennem, a döbbenet kérdőjelei villognak. Gyűlölet lángol testemben. Ismeretlen, szédelgő ember. A gyáva. A megszokás embere. Egy kép, ami felbosszant. Vajon milyen játékot űz ez az ember? Vajon ki vette már észre a mézes-mázos és egyben ártatlan álarcát?

Tavasz van a szívemben...

... és remény gyúl. A kialudt vulkánt élesztgetik. Körbevesznek fiatal arcok, akiknek a foga a lelkemre, a húsomra fáj. Mégsem bánom. Nem hagynak elszürkülni, besavanyodni. Éltet a mosolyuk, amelyet a meghódításomként nekem szánnak. Keresnek, rámírnak. Vajon meddig mehetek el a játékban? Vajon választanom kellene közülük egy bábot?

Nyár van a szívemben...

... és ragyogó fény. Semmi nem érdekel már. Csak élvezem a hódolók gyűrűjét. Nem számít, mi lesz a végkifejlet. Csak legyenek körülöttem, élvezni akarom a rajongást. Csillogni, tündökölni. A legnagyobb kihívásnak lenni - nos nem is olyan rossz érzés. Vajon meddig tart ez az állapot? Vajon lehetséges, hogy örökké nyár legyen a szívemben?

Olyan sok minden jár a fejemben... amiket le kell írnom. Ki kell írnom magamból...

Sok minden történt. Kissé átalakult a világnézetem. Kezdem megérteni az életet. Az utat, amin járok és a célt, ami elkerülhetetlen.

A nyakláncot, amiről sokáig hittem, hogy megvéd a bajtól... levettem. Végérvényesen. Olyan sok minden történt, amelyekről azt gondoltam, megerősítenek. Talán valóban így van. De a nyaklánc nem véd engem, mindinkább bajt hoz rám. Szembe kellett néznem közel 1 év alatt számos dologgal: adótartozás, társas magány, halál, árulás, kilépés egy kapcsolatból, elhagy a szerelmem... Csak hogy a nagyobb dolgokat említsem. Jöttek és jöttek a pofonok. Mindez akkor kezdődött, amikor megcsináltattam előző évben a születésnapomra az elszakadt láncot. Amikor erre rádöbbentem egy éjszaka közepén, azonnal levettem. Már nem hiszek benne.

Úgy tűnhet, minden kezd visszaállni a régi kerékvágásba. A Zsiráf újra keres. Jön, hogy beszélgetni szeretne velem. Bár most már van barátnője, még mindig nem tud elmenni mellettem egy helló-val. Háromszor küldtem már el előtte. Szépen, bunkón és káromkodást sem kímélve. És mégis. Újra keres. Nem akarom...

A Balfasz. Nevetséges. Miután elkezdte besározni előttem ezt a fiút (én pedig védtem, annak ellenére, hogy már nem tartozik hozzám) belemosolyog az arcomba. Minden egyes találkozásnál elhinti, hogy "(de) jól nézel ki". Ez az egy betanult szövege van. A válaszaim viszont kezdenek elfogyni. Az "igyekszem", a " tudom" és a "mint mindig" váltakozása már fárasztó számomra. Akárcsak ő. Néha nincs kedvem hozzászólni, néha nincs kedvem ránézni sem. Néha nem tudom levakarni magamról, néha úgy kell elküldenem, pedig maradna.

Fent vagyok egy közösségi oldalas alkalmazáson - ismerkedős oldal. Nem vadászok, nézelődök. Bejelölgetnek pasik, a magas, jóképűeket visszaigazolom. Brahiból. Rámírnak, hogy mit keres itt egy ilyen szép lány. Nos, nem is tudom. Beszélek egy-kettővel. Unom a szövegüket. Fárasztanak. Előadják a nagy sztárjátékost, fényezik magukat. Nem akarom én ezt. Egyedül az önbizalmamnak tesz jót. Amit pedig még megerősít: a hiányérzetem.

A nevem azt jelenti: harcos. Néha úgy érzem magam, mint egy harcias amazon, aki képes lenne megváltani a világot. Néha azt érzem, nincs kiért.

Járok éjszaka az utcán, nem foglalkozva senkivel. Néha nem tudom, hogyan érek haza.

Hányingerem van a nagy büdös világtól. Mert látom, mi kell a férfiaknak. Picsanadrág és kivágott felső. Amikor nyáron így járom az utcákat, csodálkozom, hogy nem okozok karambolt. Mindenki pásztázza a hosszú, vékony lábaimat, mustrálják a fenekem. Forgolódnak utánam. Mindegyik rögtön előzékeny lesz velem. Én pedig néha úgy érzem, mintha a hentesnél lennék. Egy húsdarab. Amire lehet licitálni is akár... Erről szól minden.

Nincs már tisztelet a másik iránt. Ha valami nem tetszik, "hát elválunk!" "Találok helyetted 10 másikat!"

Néha szeretnék nem érezni semmit. Néha szívesen kivágnám az érzéseimet a picsába.

Azon a délutánon, amikor rá kellett döbbennem, hogy hiába várok rá... Azon a délutánon lekevert nekem az élet két hatalmasat, amitől először seggre estem, aztán elterültem a padlón...

Előtte két hétig sírtam. Az első napokban szinte semmit nem ettem és nem tudtam aludni. Anyukám nem bírta tovább nézni és benyugtatózott két éjszaka egymás után. Könnyedén rá tudtam volna szokni a nyugtatóra. Amikor bevettem és lefeküdtem aludni... hirtelen könnyű lett minden. Elernyedt a testem, a gondolatok elszálltak, a sötétség behúzott... Álomtalanul és mozdulatlanul telt az éjjel... Aztán az ébredésnél legszívesebben bevettem volna még egyet.

A padlón fekve... ömlöttek a könnyeim. Az addigi remény elfojtott könnyei kitörtek, utat engedve maguknak az arcomon. Istenhez fohászkodtam, hogy ne bántson, mert ezt a terhet már nem bírom el. Belepusztulok... Megöl a fájdalom, szétrobban a mellkasom a kíntól. A szívem szilánkokban, széthullva.

Ezek után jött a még rosszabb. Ülni és nézni magam elé. Semmiként. 60 kg csont és hús. Azt hittem, beleőrülök és nem tudtam, hogy élek-e még. Olyan volt, mintha egy fekete lyukban lettem volna: körülöttem sötétség, üresség és csend... Ültem megsemmisülve, hitetlenül... elárulva a testem, a lelkem, a szívem.

Eljött a másnap. Barátnőmmel beszéltem. Ugyanez a problémája, csak ő a másik oldalon áll. Még mindig a 4 éves kapcsolatára gondol, hiába jött új szerelem az életébe. Az előzőhöz kötődik, egy erős kapoccsal. És nem tudja elengedni. Miközben beszéltem hozzá, a sírás fojtogatott: Nézz rám! Ne tedd ezt ezzel a fiúval. Mert kegyetlen szar... Nézz rám! A lángolás közepén hagyott el. És nem tehetek semmit. Összetörtem... Te ne légy ilyen, ne tedd ezt vele, mert nem érdemli meg. Dönts, hogy mit akarsz, hogy kit akarsz. Most kell döntened. De te nem vagy egy szédelgő...

Miután elmondtam - küzdve minden egyes szónál a sírással - 10 percben a nagy lelki fröccsöt, felment a szobájába és sírt. Senkivel nem akart beszélni, csak velem msn-en. Rosszul érezte magát, hogy ezt teszi valakivel. Hogy vele van és másra gondol. Próbáltam vígasztalni és erőt önteni bele. Mert ez fejben dől el. Hogy valakit elengedjünk, akihez ennyire kötődünk. Én már két ilyen embert engedtem el. Mert tudtam, hogy mit akarok az életemben. És tudtam, hogy nem őket.

Mindenki azzal jön, hogy milyen erős vagyok. Pedig most tényleg nem. Igyekszem felkelni a padlóról. Felvenni egy álarcot. Felemelt fejjel, arcomat a Nap felé fordítani. Felhúzni a vitorlát, hagy vigyen a szél...

"- Szeretlek - mormolta. - És ez azt jelenti, hogy nem csak a szép dolgok miatt vagyok melletted. Itt vagyok, bármi történjék."

"Csórók voltunk, és a ruhák, amelyeket viseltem, nem illettek rám, és a semmi közepén voltunk egy országút szélén - de abban a pillanatban gyönyörűbbnek éreztem magam, mint egy hercegnő, szupermodell, vagy akármi. Velem volt Lucas, aki szeretett engem, bármi történjék is. Ez volt minden, amire szükségem volt."

"A pult mögött egy foltos tükör függött a falon. Elé álltam, hogy lássam magamat. Csak egy árnyék voltam - halvány, ezüstös körvonala saját magamnak. Akár egy kísértet."

"A csókjai oly távoliak voltak; csak emlékként éltek bennem, amely túl csodás volt ahhoz, hogy a valódi életem része legyen."

"- Egy bölcs mondás szerint az ellenséged ellensége nem feltétlenül a barátod."

"Kedves, fiatal arca és látszólag törékeny alakja miatt mindig meglepett, hogy valójában milyen magas - csupán néhány ujjnyival volt alacsonyabb a bátyjánál. Nem a magassága volt az ereje forrása, de impozáns emlékeztetőül szolgált."

"A gyomrom olyan fájdalmasan szorult össze, hogy azt hittem, rögtön hányok. A vér a fülembe zúdult, felgyorsult a szívverésem, és elnyomott szinte minden más hangot. Az egész testem kihűlt, és csak arra tudtam gondolni, hogy Vissza, vissza!, mintha valahogy megállíthatnám az időt, és meg nem történtté tehetném az egészet. Mintha lett volna kiút, de nem volt."

"Égetett az árulás, akár a tűz. Dühösnek kellett volna lennem, de nem voltam az. Csak az Evernight parkjában tartott piknikünkre tudtam gondolni, és arra, ahogy Raquel minden erejével megpróbált felvidítani. Szendvicset ettünk a fűben ülve, és a gyermekláncfű sárga csillagaiban gyönyörködtünk. Tavasz volt. Akkor mindent megtett értem, aztán nyáron aláírta a halálos ítéletemet."

"- Anya jó katona. Olyan, amilyen én is mindig próbáltam lenni.

- Amilyen te is vagy.

- A jó katona nem áldozza fel a célt a szerelemért.

- Ha a cél nem a szerelem, akkor nem éri meg az áldozatot."

"A testem gyengülésével elkezdtem megtapasztalni egy nagyon furcsa érzést - egyfajta süllyedést, megviseltséget, mintha minden nappal valahogy kevesebb lennék. Valami harcolt bennem az élet ereje ellen, és ez a valami nyerésre állt."

"Miután napokig egyre rosszabbul voltam, míg végül úgy nem tűnt, mintha semmi más nem létezne, csak a rám nehezedő súly és a fájdalom, most pihekönnyű voltam és szabad. Mégis valamiféle ürességet éreztem. Kiürültem. Elvesztem."

"-Ideje elfelejtened az életet, amit elvesztettél. Itt az idő magadhoz ölelni a jövődet.

- Elfelejteni? Szerinted el tudom felejteni Lucast? És milyen jövőm lehet, miután meghaltam? Hagyj békén!"

"Add Romeómat, és ha meghal egyszer, Vedd vissza, morzsold apró csillagokká. Oly szép lesz akkor az ég arculatja, Hogy a világ az Éjbe fog szeretni, S már nem imádja a ledér Napot." /Kosztolányi Dezső fordítása/

"- Szeretem azokat, akik ismerik a szavak értékét, és nem adják őket túl olcsón."

"Vonakodva a mellkasára simítottam a tenyeremet, és nem éreztem szívdobogást. Lucas halott volt.

Nem akartam szembenézni ezzel. Nem tudtam elrejtőzni előle. Charity a szemem láttára gyilkolta meg Lucast. Visszajöttem, hogy megpróbáljam megmenteni, de elkéstem.

Jaj ne! Kérlek, ne! De nem volt kinek könyörögnöm, nem volt erő, amely hallgatott volna a kérésemre, hogy visszautazzam az időben, hogy visszacsináljam, ami történt. Csapdába estem, a valóság és a megmásíthatatlanság csapdájába."

Olyan érzés, mintha egy húspiacon lennék. Mintha én lennék az áru. Felfordul a gyomrom...

A kolléga, aki számára hirtelen nagyon fontos lettem. Folyton átjön hozzám és beszélgetni szeretne. Vagy inkább a félretett pénzemet... azt nagyon szeretné. Amikor elmondom a tömör sztorit, elhinti, hogy sajnálja... Mosolyogva...

A balfasz, aki furcsa módon nagyon jó barátom lett hirtelen. Minden érdekli, mindent tudni akar rólam. Amikor a hírről van szó, teli szájjal belemosolyog az arcomba, csillogó szemekkel. Csöppet sem próbálja rejtegetni vigyorát, csöppet sem rejti véka alá, hogy mennyire elégedett a dolgok jelenlegi állásával. Ilyen lenne egy állítólagos barát?

A hiénák felfigyeltek. Ahogyan terjed a hír, gyűlnek a dögök a frissen szerzett sebek vérszagára. Hánynom kell...

Szeretnék aludni, de nem megy. Nézem, ahogyan ébred a reggel a redőny beszűrődő fényein.

Edward mondata jut eszembe az Újholdból és bezsongja a napomat: "Olyan lesz, mintha nem is léteztem volna."

A telefonomban a híváslista és a megannyi átbeszélt perc.

A fogkeféje ott van az enyém mellett. Valahogyan azt érzem, annak ott a helye. Továbbra is...

Reggel keresztanyám feljön hozzánk. Látja, hogy valami nem jó. Megkérdezi, hogy "és mi újság van ...... .....-val?" Ahogyan kimondja a teljes nevét, összeszorul a szívem és nem tudok válaszolni.

Kimegyek a telekre, a nyugalom szigetemre. Remélve, hogy enyhülést hoz. Rágyújtok egy cigarettára és lemegyek a növények közé. A kert végén már messziről sikítanak az eprek: "azt ígérted nekünk, hogy ha szép pirosra érünk, adsz majd belőlünk ennek a fiúnak. De még időnk sem volt megérni..." Valóban ezt ígértem. Ne haragudjatok rám kedves eprek.

Elnyomom a cigarettám és a hamuzóban még ott van az ő csikkje. Nem bírom nézni és elfordulok könnyes szemmel.

Délután keresztanyáméknál csak ülök a teraszon és nézek magam elé. Némán. Nem emlékszem, hogy egyáltalán megszólaltam-e órák alatt.

Hazafelé a buszon figyelem a forgalmat. Sehol sincs. Eldöntöm, hogy nem akarok kinézni az ablakon. Nehogy meglássam. Erőltetem magam, hogy az előttem lévő ülést nézzem.

Délután otthon vagyok. Összekuporodom egy helyen és nézem az órát. Várom, hogy teljenek a percek.

Csörög a vezetékes telefon. Beleszólok, semmi. Újra szólok, hallgatás. Aztán halk szuszogás és leteszi. Kicsit megremeg a kezem. Reménykedem, hogy ő volt az, hogy hiányzik neki a hangom.

Az éjszaka álmatlanul telik. Forgolódom az ágyon, az ágyneműn még ott van az illata. Órákig várom, hogy csörögjön az ébresztőm 5 órakkor. Aludni próbálok, hogy teljen az idő, de csak ő létezik most a fejemben. Az emlékképek, a pillantása, a mosolya, a tárgyai, minden ami ő...

Félálomban azt gondolom, jobb lenne elmenekülni. Félek ettől az új helyzettől.

Aztán az jut eszembe - Jó itt. Jó így. Ezt akarom. Őt akarom.

Kinyílni végre, mint a tavasz virágai... édesen és buján. De még taszigálom a gondolatot... Eltiporhatóvá válni kockázatos...

A karjaiban biztonságban érzem magam. S egyszerre törékenynek, odaadónak... Az ölelésétől megnyugszom, s ugyanakkor lángra lobbanok. A csókja... ahogy Valerie is mondta - mintha soha többé nem akarnék más ajkat csókolni...

Odafent már megindult a lavina. Most még választhatnék. Elfussak, vagy hagyjam, hogy elsodorjon magával. Egy érzés, ami felemel, vagy összetör.

Olyan érzésem van, mintha egy helyben toporognék. Mintha készen állnék a jóra, ami úgysem jön el. Hiába teszek bármit, hiába várok türelmesen... végül úgyis csak egy irányba tartok, a játszma legvégén úgyis alul maradok.

Kapálózok kétségbeesetten... és feleslegesen.

Végleg feloszlott a triumvirátus. Aminek kimondottan örülök.

A Zsiráfot, miután nem értett a szép szóból, muszáj volt durván elküldenem. Akkor kibökte, hogy már régen nincs belém habarodva. Ezek szerint volt? Nos, mindegy. Azóta nem jön, nem lájkol, nem beszélünk. Mit mondhatnék? Nincs rá szükségem. Energiavámpír... Anyukám szerint kegyetlen vagyok...

Az Adonisz nem keresett. Névnapomon sem. Az volt a határidő nálam. Ezek után a projektet egyszerűen csak töröltem. Végérvényesen. Talán át kellett ezt élnem felnőtt fejjel is... hogy valójában milyen is ő. Azóta nem gondolok rá. Pusztán akkor jut eszembe, amikor felugrik a kis msn ablak, hogy bejelentkezett.

A Balfasz. Nemrég beszéltem vele. Nevetgéltünk, csacsogtunk. Autókról, élményekről, a rajongóimról. Mint egy haverral. Pusztán ennyi maradt részemről. Egy vonzó haver. Nem több.

Amikor feltűnt, hogy elengedtem mindhármat gondolatban, először olyan érzés volt, mintha kihűltem volna. Mintha üres lennék. Érzelmek nélkül létezni... De rájöttem közben valamire. Ez kellett. Felejteni a múltat, eltaszítani magamtól és felkészülni valami jóra. Egy hét telt el és nem gondoltam senkire. Újra nem kellett senki. Kisebb hullámvölgy után egy valamire vágytam: boldog akarok lenni. Nem a régi, megszokott emberek közül valakivel. De itt meg is állt a gondolatmenet. Egyszerűen csak boldog...

Aztán hirtelen feltűnt valaki. Egy ismeretlen. Nem akarom elkiabálni. Nem merem...

Minden furcsa. Olyan különös az egész...

sodródunk

és sodródunk

- valamerre...

te nem keresel

én nem kereslek

- nincs értelme...

visz a víz

sodor a szél

- bárhova...

egy randevú

ígérete

- már tova...

egy név... egy hang...

egy arc...

- talán nem léteztél soha...

Még lázban égek. Az egész testem lángol. Egy kiadós szeretkezés után összebújva fekszünk. A combomat a derekára rakom, kezem a hátát simogatja. Átölel mindkét karjával. Erős vállai között biztonságban érzem magam. Erre vágytam: kielégült biztonság. Hallgatom a lélegzetvételét, amely lassan újra egyenletes lesz.

A hajnali órák súlya elnehezíti a szemhéjam. Készülök elmerülni az álmok világában, amikor halk sóhaja visszahúz a valóság peremére és azt suttogja: - Alszol?

Dünnyögve közelebb húzódom: - Nem.

Kissé eltol magától: - Haza kell mennem.

A mondat hirtelen józanságomat követeli: - Tessék?

- Haza akarok menni.

- Miért? - kérdezem hitetlenkedve. Hangom magasabbra szökken, mint akartam.

- Nézd. Ez így nem fog menni... Azt hiszem... belédszerettem... Gondolkodnom kell. Hazamegyek.

Kihúzza a kezét a nyakam alól és már fordul is. Felül az ágyon, arcát a kezébe temeti. Figyelem a széles hátát és naívan azt hiszem, hogy még meggyőzhető, hogy maradjon. De a következő pillanatban már a nadrágját ráncigálja magára. Míg felveszi, én megkerülöm a bazi nagy franciaágyamat és az ajtó elé állok. Mit képzel? Nem mehet el. Most nem mehet el... Szeret... s nekem ujjong a szívem.

Odalép hozzám és próbál elhúzni az ajtó elől: - Engedj ki.

- Nem mehetsz el! Nem engedlek el...

Kérdőn néz rám és durvábban elkezd ráncigálni, hogy álljak arrébb. Megfogja a két csuklóm és mereven a szemembe néz. Megadásra késztet. Kicsavarom a kezem és ellépek előle. Lassan az ablakhoz sétálok. Az utca csendes. A tavasz ellenére még mindig hideg van éjjel. Valami kihűlt hirtelen...

Pucéran állok az ablak előtt. A nylon függönytől nem láthatnak kintről. Csak ő, itt mögöttem, a sötétben. A testem sziluettjét a beszűrődő közvilágítás fényében. Nem vagyok szégyellős. Miért is lenne okom rá? Ismeri a testem minden porcikáját. Mi értelme lenne köntöst felvenni?

Nem szól. Valószínűleg csak áll és engem figyel. Nem érti magát és a helyzetet. Nem tudja mit tegyen. Az előbb még menni akart - erőszakkal. Vajon miért van még itt?

Meg akarom törni a csendet. Valamit mondani. De nem akarok érzékenynek látszani. Valamit mondanom kell, mert megfojt a feszültség. Felemelt állal belefogok:

- Tudod, annyira tartottam magam. Hogy ne habarodjak beléd. Nagyon igyekeztem és sikerült. - aztán lehajtott fejjel, valamivel halkabban hozzáteszem - Pedig annyira könnyű lett volna belédszeretnem...

Hallom, ahogy közelebb lép, én pedig folytatom: - Annak idején, amikor elkezdtük ezt, megbeszéltünk valamit. Ha bármelyikőnk is beleszeret a másikba, akkor szólunk. És akkor leülünk és eldöntjük, hogyan tovább. Együtt, vagy külön. De te nem akarsz beszélni velem, csak elmenekülni. Mert ez a legegyszerűbb számodra. - kissé hátranézek, épp csak a vállam vonaláig és folytatom. - Gyáva vagy...

Visszafordulok és pár másodpercnyi szünet után megnyitom előtte a szívem: - Tudod... a küszöbön álltam. Már csak egy hajszál választott el attól, hogy szerelmes legyek. Csak egy lépés előre a menyországba. A rózsaszín ködbe, amely körülvesz és felemel... olyan magasságokba, ahol nem bánthat senki, ahol nem fáj semmi. De inkább hátrálok. Nem akarok belépni. Hogy miért? Mert szánalmas vagy... Esélyt sem adsz magadnak a boldogságra. Félsz a csalódástól, hogy sebeket szerezhetsz a játszma végén. Mert egyszer minden véget ér... Lehet, hogy két hónap múlva került volna rá sor egy nagy veszekedéssel kísérve. Féltékenység? Megcsalás? Bármi lehetett volna az indok. Sosem tudjuk meg. De a boldogság véget érhet idős korban az egyik fél halálával is. Igazán sajnállak, hogy ezt te sosem fogod átélni, milyen érzés éveket eltölteni boldogságban valakivel... Mert mindig csak menekülni fogsz, mihelyst valakihez közelebb kerülsz. Gyáva vagy és szánalmas. Kérlek menj el...

A hátam mögé lép és átölel. - Csak... félek az érzéseimtől. Nem akarlak megbántani.

- Mindketten féltünk ettől, hogy egyszer bekövetkezik. Hogy a kamaszkori bugyuta érzések lángoló szenvedélybe, s azután elemésztő szerelembe csapnak majd át. Hisz emberek vagyunk... Sosem vonzódtam senkihez úgy, mint hozzád. De ennek ellenére azt kérem, menj el.

- Nem... Nem tudom, mit akarok. Szeretlek... de félek.

A szavak ereje... Rámtelepszik a jelentésük. Szeret... de fél tőlem. Sosem fogja tudni igazán elengedni magát mellettem. Mindig benne él majd a sebezhetőség gondolata.

Kibontakozom az öleléséből, megfordulok, hogy lássam az arcát és újra kérem, menjen el.

- Már nem akarok elmenni. - gyengéden megölel. S én hagyom. Hagyom, hogy közel legyen, amikor a kegyetlen szavakat az arcába vágom:

- Engedj el. Te mindig csak egy nyomorult skalpvadász leszel. Keress magadnak egy újabb potenciális áldozatot, akibe nem leszel képes beleszeretni. Mert erről szól az életed.

- Ez nem igaz. - mondja dühösen.

- Ó, dehogynem... - vágom rá gúnyosan. - Félsz tőlem... Miért nem mégy már el?

Megpróbál megcsókolni, de elfordítom a fejem. Erősen megfogja a tarkóm és a számra tapasztja az ajkait. Kisebb közelharc alakul ki kettőnk között. Most én próbálok menekülni tőle. Milyen irónikus. Két szerető, akiknek élete a szenvedély, de megijednek a szerelemtől. El akarom lökni magamtól, de túl gyenge vagyok vele szemben.

Amikor végre enged a szorításán, kissé elhajol és a szemembe néz. Lágyan és reménykedve.

Erőlködnöm kell, hogy kimondjam a szavakat, de megteszem: - Menj csak el... és ne nézz vissza... Évekig vártam rád. Vágytam rád. Azt képzeltem, hogy te vagy a nagy Ő. Milyen balga voltam... Menj csak el... Már nem leszel fiatal és jóképű huszonéves. - Tudom, hogy ezzel a lelkébe tapostam, de folytatom. - Már nem fogják a nők a kegyeidet keresni. És amikor erre rájössz, én már nem leszek elérhető számodra. Itt állt előtted egy nő, aki nem kérdezett, aki csak arra kért, hogy szeresd. A minden voltál számára és most semmi lettél... - sziszegem és becsukom a szemem. Hogy ne lássam a haragját. Hogy ne kelljen végignéznem, ahogyan elmegy.

Hallom, ahogy bevágja maga mögött a bejáratot. Bezárult egy ajtó... Egy ajtó, amelyet én akartam kinyitni újra. Becsukódott egy könyv, amelyet éveken át el akartam olvasni, s most a végére értem.

Lefekszem az ágyra. Szürke köd borul rám. Az addigi kielégült biztonság eltűnt. Hiányzik a forró bőre az enyémről. Didergek. Nem csak a testem... a lelkem is. Hiába takaróznék be, nem segítene. Fekszem meztelenül és az ablakon át a csillagokat bámulom. Ott vagyok, ahol pár hónappal ezelőtt. Egyedül, parlagon. És nem kell senki. Ő volt az, aki kellett. Senki más.

Oldalra fordulok és becsukom a szemem. Felhúzom a lábaimat és átölelem őket. Arra gondolok, hogy az élet mindig hoz újabb és újabb dolgokat. Amelyeket ha nem élnék át, talán nem is hinném el. Elhagyott egy férfi... nem azért, mert csúnya vagyok, vagy buta, vagy gonosz, vagy bármi más... Elhagyott, mert szeretett...

Volt pár rózsás napom. Amikor igazán vidámnak éreztem magam. Vagy két héttel ezelőtt...

Volt pár boldog napom, amikor azt éreztem, hogy minden helyre áll végre.

Elbódított egy randi ígérete. A kellemes izgalom betöltött. Állandó kísérőm lett a mosoly... Egy ismerős idegen - szavai mámorában úsztam. Megőrjített a vágyakozás. Sosem akartam még ennyire senkit. 11 éve várok rá. Neki mindig nyitva állt az ajtóm.

De a randevú elmaradt. Dolga akadt. Elfoglalt. A randi tervben... csak nem keres.

Volt pár megnyugtató napom. Amikor szívből örültem. Vagy két héttel ezelőtt...

Volt pár boldog napom, amikor azt gondoltam, hogy sínre került minden.

Anyukámat megműtötték, sikeresen. Jól ébredt az altatásból. Aznap este a kórház látogatási tilalmat rendelt el. Én ennek ellenére beosontam kétszer is. A szövettant vártuk eddig, de éreztem, hogy nem lesz rossz. Ma érkezett meg. Nincs daganat, vagy rák.

De jött helyette más. Autoimmun betegség. Amikor az immunrendszer a szervezet saját alkotóelemeit "idegen testnek" érzékeli és az elpusztításukra törekszik.

Nem tudom, mit is mondhatnék... Semmi vagyok és üres...

Valaki kell, hogy egyben tartson. Szétesem darabjaimra...