ildiko0422

 Igen, az. Egy birka. 

Hittem valamiben, ami nem létezett. Káprázat? Ámítás? 

Bármi is volt, el akartam hinni a szavakat. A jelentéseket. A mögöttes tartalmat, ami sosem létezett. 

Azt akartam, hogy csoda történjen. 

De rá kellett ébrednem, hogy nem fog. Hogy az egész, amit én hittem, amit gondoltam, egyszerűen nincs... Sosem létezett. Olyasmit tulajdonítottam a dolgok mögé, ami sosem következik be.

Ezért haragszom magamra. Naiv vagyok, gyerekes. Ez már komolyan szánalmas részemről...

Olyan álomszerű volt ez. Úgy jelent meg az életemben, mint egy lavina. Először felemelt, majd elsodort... és végül élve eltemetett.

Tűz ez... megperzsel és éget belül. Csábít magához, pedig jól tudom, hogy fájni fog. Mégis lángolni akarok. Átmelegedni benne. Élve fogok elégni...

Víz ez... körülvesz és lágyan simogatja a testem. Bárhová is lépek, körbeölel, érzem a jelenlétét, nem menekülhetek. Egyszer már majdnem megfulladtam. Én mégis úszni szeretnék...

 ... legalábbis, amelyeket nekem írtak. Ezek nem kitalált szövegek. Valós üzenetek, amelyeket én kaptam.

Az írást folyamatosan bővíteni fogom, ha akad még hozzá pár gyöngyszem... :)

"Szia Laci vagyok, ha szereted a csillagkaput írj bátran ;)"

"Szia! Ne haragudj, hogy zavarlak Úgy látom, hogy egyedülálló vagy és nagyon tetszenek a fotoid és megkérdezném, hogy nyitott lennél e néhány kellemes óra diszkrét eltöltésére velem anyagi ellentételezésért cserébe. Én 23 éves normálisnak, intelligensnek, korrektnek mondott ...-i srác vagyok. Ha érdekel a dolog írj és adok MSN címet, ahol megbeszéljük a részleteket...."

"Szia. T.számod?Üdv Tibi"

"Szia! kameras jatek erdekelne? x"

"Szia nagyon csinos és kívánatos hölgy vagy szívesen kihámoználak a rucidból."

"keresek1alsobrendüt,vagyis1nöt,aszhiszem megtaláltam,tevagyola szerencsés és ugydöntötem lealacsonyodok hozád,,ügydöntötem megismerlek,te pampulaszáju!pista"

"Szia kedves nicky8 ,nagyon tetszik a fotód vonzónak és titokzatosnak talállak .Szeretnélek egy kicsit közelebbről megismerni.Kis mosolyt csalni az arcodra,kis vidámságot varázsolni gyönyörű szemeidbe .Elvarázsolni egész lényedet ,hogy úgy érezd ébren álmodol és ne akarj fölkelni soha ebből a dili álomvilágból. Ha felkeltettem az érdeklődésed kérlek jelezd. Szia Gabi" - Köszi, de én nem nicky8 vagyok... Vagy ez egy sablon üzenet? :S

 "És életében először felfogta, hogy a csend nagyobb fájdalmat okozhat, mint a legnagyobb lárma."

"Játék közben áruljuk el, mely szellem szülöttei vagyunk." /Ovidius/

"Bénító rémület. Ira nem talált jobb szavakat annak az állapotnak a leírására, amikor az embert a sötét lakásban ismeretlen zaj riasztja fel mély álmából. A vér majd szétfeszíti az ereit, a szíve úgy zakatol, mint egy kivénhedt hajómotor, és egész éber tudatával görcsösen igyekszik rábírni a szemét, hogy a sötétben is lásson. Bénító rémület."

"Ez az a része a munkámnak, amelyet újra és újra a legérdekesebbnek találok. Szemtől szemben beszélgetni azokkal az emberekkel, akik olyan világokat tapasztalnak meg, melyekbe mi soha nem nyerhetünk bebocsátást." /Thomas Müller: Az emberben lakozó bestia/

"Többet megtudhatsz másokról egy óra játék, mint egy év beszélgetés alatt." /Platón/

"Érezte, ahogy érzelmi hullámok rázzák meg a testét. Először düh, majd kétségbeesés, végül valami, amit már hosszú ideje nem érzett: félelem. Reinhold Messner mondta egy alkalommal, amikor a Mount Everestről lefelé jövet halál közeli élményben volt része, hogy maga a halál megtapasztalása a legkönnyebb. A nehezén korábban kell túljutni, amikor az ember még reménykedik. Ha azonban szilárdan elhatároztuk, hogy meghalunk, a többi már könnyen megy. Ira ma korán reggel elbúcsúzott az élettől, és azóta nem érzett félelmet. Egészen mostanáig."

"Az áldozatok jelentik a túszejtők számára a legjobb biztosítékot. Amíg a túszok élnek, van beváltható "zálog" a túszejtők kezében, amely megvédi őket a támadástól, és amelyért szabad eltávozást vásárolhatnak maguknak. Ezért a szokásos krimisorozatok táplálta vélekedés ellenére, valójában meglehetősen ritkán végződik egy-egy túszejtés gyilkossággal. A halott túsz haszontalan."

"Talán mert ez volt az igazság, és a legszörnyűbb igazságot is könnyebb elviselni, mint a legkönyörületesebb hazugságot."

Ira sziklaszilárdan hitt egy egyszerű igazságban: az ember annál boldogabb, minél több mindent vissza tud fojtani."

"- Vegyük például a házasságot - folytatta Jan. - A kezeléseim alatt újra és újra ugyanazt tapasztaltam: minél teljesebb egy párkapcsolat, annál erősebb a két fél szerelmének titka. Nincs fárasztóbb, mint egy történet, amelynek már előre tudjuk a végét. És semmi nem forraszt annyira össze, mint egy óriási kérdőjel. Mit gondol a partnerem valójában? Vajon örökké hű lesz hozzám? Vajon minden érzésünket megosztjuk, vagy van, amit titkol előlem? Ha őszinték akarunk lenni, a nagy szerelmünket soha nem szeretnénk igazán megismerni. Csak a titkai által nem válik unalmassá a számunkra..."

"De a legeslegjobb és legbiztosabb álcázás - szerintem - még mindig a pőre, meztelen igazság. Bármilyen furcsán hangzik is. Az igazságot ugyanis senki se veszi komolyan." /Max Frisch: Biedermann és a gyújtogatók/

"Ira arca eltorzult. Mellkasa minden lélegzetvétellel egyre jobban fájt, és úgy érezte magát, mintha egy láthatatlan súly egyre mélyebbre nyomná az autó ülésében. Azután felismerte, hogy a súlynak neve is van.

Úgy hívják: félelem."

"- Akkor miért nem hagyjuk abba?

- Mert az élet csak két dologról szól, Kitty. A reményről és a döntésekről.

- Ezt nem értem.

- Egyesek álmoknak nevezik őket. Vagy céloknak. Számomra ezek remények, amelyek előbbre visznek bennünket. A remény, hogy jobb állásunk lesz, mint apánknak, hogy egyszer lesz egy cabriónk, és esetleg még egy kis hírnévre is szert teszünk. De mindenekelőtt a remény, hogy megtaláljuk életünk szerelmét. De a remény önmagában nem elég, Kitty. Ahhoz, hogy meg tudja valósítani önmagát, az embernek döntéseket kell hoznia. Ez áll az egyenlet másik oldalán. De ezt nagyon kevesen teszik meg. A legtöbb ember ezen a bolygón lazán hátradől a kényelmes moziszékben, és végignézi, hogyan hozzák meg a hősök a filmvásznon azokat a döntéseket, amelyeket ő maga nem mer meghozni. Alig akad olyan ember, aki kockáztatna egy utazást az ismeretlenbe. Odakiáltjuk a film főszereplőjének, hogy mondja már fel végre a jól fizetett állását, és keresse  meg a sivatagban elrejtett kincset. A való életben soha nem tennénk ilyesmit, kivéve, ha a munkaadónk adna rá egy év fizetett szabadságot. Csak egy papírvékony különbség van a tömegek és az őket vezető néhány ember között. Az egyik csak reméli, a másik döntést is hoz. Mindent egy lapra tesznek fel. És készen állnak mindent elveszíteni, ha úgy hozza a sors."

"Mindig mást hibáztatunk. Vagy a körülményeket tesszük felelőssé életünk nagy traumájáért. De valójában csak egyetlen ember létezik, aki tönkre tud tenni bennünket. Csak egyetlen embernek áll hatalmában, hogy teljesen elpusztítson minket, ha hagyjuk. Nekünk magunknak."

"Jannak ebben a másodpercben már csak egy dolog számított: hogy megérintse Leonit. Félénk ujjai úgy reszkettek, mint egy tizenévesé, aki a moziban először keresi titkos szerelme testi közelségét. Izgatott várakozással telve, ugyanakkor félve a szégyenteljes elutasítástól. Amikor Leoni finom kezével megfogta az ő kezét, és gyengéden megszorította, szinte fájdalmasan szép volt az egyesülés érzése. Jan lehunyta a szemét, és egyúttal minden érzékét kikapcsolta, hogy ne kelljen tudomást vennie az őt körülvevő világról.

Csak erre a pillanatra várt.

Csak ezért élt az elmúlt hetekben, és áldozta fel egyidejűleg az egész életét. Most már csak ő volt és Leoni. Közelebb húzta magához. Leoni nem ellenkezett. Sőt. Szinte olyan volt, mint első alkalommal. Amikor úgy szeretkeztek, hogy egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Sem előtte, sem közben. Minden mondat csökkentette volna a pillanat nagyszerűségét. A világon egyetlen nyelv sem tudta volna megfelelően visszaadni ennek a momentumnak a jelentőségét. Jan mégis kinyitotta a száját, mert megérezte az arcán a nő oly sokáig nélkülözött leheletét. Az arcuk olyan közel volt egymáshoz, hogy a bőrük apró szőrszálai máris láthatatlan kapcsolatba léptek egymással. És az ajkuk követte őket.

Leoni felsóhajtott, amikor Jan átölelte, magához húzta és megcsókolta. Olyan intenzitással, mintha most akarná bepótolni mind a nyolc hónapot, amit külön töltöttek.

Természetesen soha többé nem engedi el. Természetesen egyetlen pillanatra sem veszíti szem elől. Nem engedi meg még egyszer, hogy elszakítsák tőle. Most minden úgy van, mint régen. A frissen sült sütemény illata, melyet Leoni tiszta bőrén érez. A selymes haj, mely simogatja a kezét, ahogy beletúr. Az az érezhető rándulás, mely most is végigfutott a nő egész testén, miközben lábujjhegyre állt, hogy a nyelvük jobban összeérjen. Még a könnyei íze is pontosan ugyanolyan, mint régen. Talán csak egyetlen apró különbséggel.

Jan megpróbálta elhessegetni a zavaró gondolatot, de lassanként behatoltak a tudatába az őt körülvevő dolgok.

Az egyedüli dolog, ami megváltozott, a csók íze volt. Vagy nem?

Kissé fémes íze volt. Enyhén vasas.

Leoni testén újabb rándulás futott végig, de ezúttal nem azért, mert magasabbra akart nyújtózkodni. Jan még mindig csókolta. De a keserű íz egyre intenzívebb lett. A zaj pedig egyre hangosabb. Nem ment máshogy. Ki kellett nyitnia a szemét.

Ránézett Leonira. És fel akart ordítani, de torkán akadt a szó.

Leoni tekintete üres volt. Egyik pillanatról a másikra eltűnt szeméből a melegség, a pupillái megmerevedtek.

Jan meghallotta, amint valaki utántölti a pumpás puskát: riccs-raccs. Hátrébb húzódott Leoni arcától, és meglátta a kis vörös cseppet, mely elindult lefelé a nő szájának sarkából az álla felé, ahonnan a földre hullott. Még egy lövés. Leoni köhögött, és vért köpött."

Amikor az utcán meglátok egy Mondeo-t, eláll a lélegzetem. Amikor a rendszám alapján rájövök, hogy valóban ő az, megszűnik az idő és minden más körülöttem...

El akartam felejteni... Próbáltam... Isten a tanúm...

De az újdonsült nemhogy elfeledtetne bármit is velem, mindinkább maga ellen játszik.

Beszéltem a bátyámmal. Ő egyébként nem szól bele a dolgaimba. Csak ha kikérem a véleményét. Azt mondta, ő már az elején sem értette, hogyan akarom én ezt kivitelezni.

Anyával többet beszélek erről a témáról. Amikor a tegnap esti beszélgetésünket meséltem neki (ma reggel, álmos fejjel) annyit mondott: Neked egy felnőtt férfira lenne szükséged, nem egy sírós kisfiúra...

Nem vagyok boldog... Egyáltalán nem. Tudom, milyen az, amikor megérint a boldogság szele... Tudom, hogy ez most nem az...

Nem tudom, mit tegyek. Talán egyszer fejet hajtok egy házasság előtt, amelyben nem leszek boldog. Talán az leszek... De egy biztos: egy év után sem megy a felejtés...

Tudom, hogy szeret. Érzem, hogy szeret. Ezt a lehetséges módokon igyekszik is bizonyítani...

... és itt jön a de... 

a kis herceg nagyon gyerek. Szőke haja, zöld szeme van, fiatalabb 4,5 évvel. Először azt hittem, ettől függetlenül nagyon is érett. De sorban derülnek ki a dolgok... és mégsem.

Lehet, hogy az életet általában jól látja, de alapvető hiányosságok vannak.

Miért lenne elfogadható az számomra, hogy nem hazudik, de bármikor füllenthet? Én nem tudom, ő hol él...

Nem beszéli meg velem a problémáit, majd ő megoldja egyedül, nem akar terhelni vele... és hallgat és elkendőzi előlem...

és sokat sír... Akkor is, amikor én csak nézek ki a fejemből... ő már sír a gép előtt... Nagyon érzékeny.

A találkozásaink száma... nos... nem túl gyakori - maradjunk ennyiben.

Otthagy chat-en, rámrakja a telefont. Ez utóbbit azért, mert kiabáltam vele. Pedig nem. Felemeltem a hangom. Még nem hallott kiabálni. De ha sokáig rángatja a bajszomat, valószínűleg fog.

Erőből arcon dob a kispárnával. Aztán meglepődik, amikor csak úgy mellesleg, kézháttal, visszakézből, finoman megcsapom... Elmondtam neki az elején... soha, de soha ne jusson eszébe bántani...

Regisztráltam magam egy évvel ezelőtt egy társkeresőn. De már jó ideje nem voltam fent. Sorra jöttek az e-mailes értesítések, hogy újabb profillátogató és hogy kétszázvalahányan szeretnének velem találkozni. Olvasás nélkül - töröl.

Aztán valami húzott... felnéztem két napja. Kb. az 5 percből 4-et döbbenten végigpislogtam. Március 09. - profillátogató. A jól ismert név. Kíváncsi rám? Miért?

Visszakerestem - aznap tette ki azt, ami megragadt akkor a fejemben. Hogy este szétkocsikázza az életét. Akkor estig dolgoztam és még gondoltam is rá, hogy merre fog vajon autózni. De nem láttam őt. Szétautózza az életét... Miért?

Furcsa véletlenek igaz? Vagy mégsem?

De lehet, hogy túl sokat képzelek magamról. Vagy hallucinálok. Viszont akkor anyám is... Egy autóból még ő is felismeri...

December 12. - Este 22.00 óra

A munkahelyemről hazafelé tartok. A közeli buszmegállóban áll néhány ember és köztük, valamint az úttesten nyugtalanul futkos egy rövidszőrű, kis termetű kutya. Amikor elhaladok mellettük, jön velem. Először idegesít a jelenléte és azt gondolom, hogy biztos érzi a kaja szagát a táskámon. De aztán kizárom, mert előttem halad. Néha megáll keresztben és úgy kell kikerülnöm, hogy ne essek át rajta. Bosszant. Mindenki azt hiszi, hogy a kutya az enyém.

Amikor egy kereszteződéshez érünk, megvár. Figyeli, hogy merre tovább, aztán újra előre megy és vezet. Időnként megáll és bevár. Figyelem a koromfekete kutyát, még a szeme fehérje sem látszik. Bánatos képet vág, aztán amikor odaérek és kikerülöm, ismét elém kerül és vezet. Hazáig.

Útközben egészen megszokom a jelenlétét. Azon kezdek el gondolkozni, hogy ez egy jel? Ha igen, akkor mit akar jelenteni? Barátságos kis kutyus. Okos, értelmes feje van. Kísér hűségesen. Koromfekete... Majd arra gondolok: Kis kutyus, neked biztosan van már gazdád...

Amikor a házhoz érünk, csak jön mellettem és végül leül az ajtóban. Még cigarettázom, úgyhogy nem sietek. Mégsem zavarhatom el, ha majd be szeretnék menni...

Elnyomom a cigimet és előveszem a megmaradt szendvicsemet. Óvatosan kibontom és a kertben lassan leteszem neki a földre. Közben pedig beszélek hozzá: Ha már hazakísértél kis kutyus, legalább kapsz tőlem enni...

Amikor otthagyom és bemegyek az ajtón... legszívesebben felvinném magunkhoz. De nem tehetem. Biztos van gazdája, lehet, hogy keresné. Pedig úgy megkedveltem utunk végére...

Amikor elmesélem anyának a történetet és kimondom, hogy koromfekete... na igen. Furcsán és túl hirtelen néz rám. Igen, tudom, milyen nevet adnék neki. Egy nevet, ami a mai napig megüti a fülem. Egy személyét, aki viseli. Valaki, aki egész sor emléket idéz fel bennem. Valaki, aki ott bujkál szinte minden blogbejegyzésemben rejtve. Mert Ő volt az... Csakis Ő... Róla szólt minden...

Miért kereslek még mindig az utcán? Hátha meglátlak valahol... Magamat kínzom.

Miért zaklat fel, ha mégis látlak? Vagy ha rólad hallok... Szánalmas vagyok.

Mert benne élsz te minden kimondott szavamban, a mozdulataimban. A tárgyakban, melyek körülvesznek. A könnyekben, amelyeket nem az öröm csal az arcomra. Bár nem miattad... mégis ott vagy bennük.

Mert benne élsz minden szomorú pillanatomban, amikor a szívemmel kirakósat játszom és nem találom az utolsó darabkát. Hogy végre összerakjam eggyé. Elvitted magaddal? Így nem kezdhetem elölről.

Bárki is csalogat, hívogat mézes mázos szavaival... Mindenkit eltaszítok. Senki sem ér fel hozzád. Tudom, bennem van a hiba. Biztosan nem akarom, hogy más foglalja el a helyed. Amely már nem is kell neked...

Valaki a kését forgatja bennem: "Ha most egyedül van, miért nem keres? Hol van az a nagy szerelem? Csak játszott veled..."

Ezt valahogy bele kellene táplálnom az agyamba és talán egyszerűbb lenne. De miért nem bukkansz fel, hogy egy nagyot belémrúgj? Hogy gyűlölni tudjalak...

Amikor utoljára megöleltél... ott szilánkokra törtem. Mégsem tudlak utálni. Ölelve dobtál el...

Üresnek lenni... Valaki miatt. Mennyire tudtam, mennyire értettem mit jelent ez... Mintha csak egy külső burok létezne rajtam és odabent semmi. Mechanikus funkciók, egyszerű gépezet. Sötét gondolatok, semmi érzelem. Lelketlen robot... Minden mindegy...

Feltűnt egy hiéna... Izgatottan kerülgetett, méregetett, nyálát csorgatta a húsomért. Heteken át. Miért is ne dobtam volna oda magam? Egy üres burkot. Egy lelketlen gépet. Semmi sem számított. Gyors, durva, mocskos órák. A fájdalom életben tart...

De egyvalamire jó volt: eleget dobott rajtam, hogy talpra álljak. Aztán kegyetlenül - bár megérdemelte - a lelkébe tapostam. Legyaláztam. Mert igazán ráfért. Csak visszaadtam, ami járt. Azóta a hercegnője vagyok. Gondolja ő...

Egyenesben... Aztán jön egy hír... micsoda? Újra egyedül van? Ennyi volt a nagy szerelem? Mit is mondjak... hónapokkal ezelőtt tudtam, hogy mi lesz a vége. Ő túl gyarló ahhoz, hogy észrevegyen ilyesmit. Szívvel élni szép dolog, de néha ész is kell hozzá.

Verdeső kismadár, fejvesztve keresgél... eltévedt gyermek...

"Különös módon nem álmos, és fáradtságot sem érez. Lehet, hogy majd később tör rá. Rögtön nekilát a belső terem padlójának. Akár egy gép. Kiveszed a rongyot a vödörből, nem gondolkozol. Kicsavarod, a padlóra teríted. Amikor kihűlt, megint belemártod a vödörbe, és kezded elölről az egészet. Nem gondolkozol. Kiüríted a hamutartókat, gyorsan áttörlöd, és visszarakod őket a helyükre. Mindjárt idejön hozzád Jeanne, és azt mondja: "Tényleg rémesen nézel ki!" De te nem válaszolsz. Meg sem hallod igazán. Bizonytalanul intesz a kezeddel. Nem beszélsz. Feszülten várod a menekülést, a szükségszerű menekülést, érzed, hogy ott vibrál már benned. Képek merülnek fel előtted, újabb és újabb képek és arcok, elhessegeted őket, akár a legyeket, hátra-hártasimítva azt a hajfürtöt, amely minduntalan az arcodba hullik, amikor lehajolsz. Akár egy robot. Aztán a konyhán folytatod tovább, a nehéz olajszagban. Valaki ott ténfereg körülötted. Felnézel, a főnök az. Csinálod tovább. Lélektelenül. Tudod, hogy mit akarsz: elmenni. Minél előbb. Tehát dolgozol. Azt teszed, amit kell. Mindent meg fogsz tenni, amit meg kell tenned. Reflex. Alvajárás. Jössz-mész, várakozol. El fogsz innen menni. Mindenképpen el kell menned innen."

"Ettől az egyetlen mondattól, amit lefegyverző őszinteséggel ejtett ki, az jutott Sophie eszébe, hogy az életben talán nincs is keservesebb, mint azok az emberek, akikkel könnyen ki lehet jönni."

"Amikor kiléptek a presszóból, Sophie jobbra indult. A férfi nem kérdezett semmit, ment mellette, kedvesen fecsegett tovább. Ártalmatlan. Oda megy, ahová Sophie vezeti. Az embernek valahogy keserű szájíze lesz tőle."

"Miközben nézi, ahogy az étlapot böngészi (azt figyeli, hogy a tekintete mennyit időzik az árakon), Sophie azon tűnődik, vajon egy effajta pasas hogyan tudja majd túltenni magát egy ilyen histórián. De hát ki-ki vigyázzon a saját bőrére. És mivel ez a fickó egy nő bőrét akarja, bele kell törődnie, hogy esetleg közben az övét is éri valami. Végtére is ez egy igazi házasság."

"Az egész teste kísértetiesen fehér volt, a csuklójából továbbra is folyt a vér. Nem nagyon. Apró hullámokban tört elő a szívdobbanások ritmusában, a seb a vízben való ázkolódástól felpuffadt. Ekkor egy pillanatra elfogta a pánik. Nem akarta, hogy meghaljon. Arra gondolt: "Ne így..." Nem akarta, hogy Sophie kicsússzon a kezéből. Ezt a halált tőle lopta el. A lány választotta ki, hol, mikor, hogyan. És ez a szabad akarat olybá tűnt előtte, mint mindannak a teljes megtagadása, amit eddig tett, ez az öngyilkosság az ő intelligenciájának az arculcsapása."

"Frantz lehajol, és hirtelen a maga meztelen valójában jelenik meg előtte az igazság: szereti. Igazából nem is ezen döbben meg, már régóta szereti. Nem, ami rettenetesen megindító, az az, hogy addig gondoskodott róla, addig dolgozott rajta, irányította, vezette, gyúrta, hogy Sophie arca most teljesen olyan, mint Sarah-é. Élete végén Sarah szeme épp ilyen üres, orcái épp ilyen beesettek, ajkai ilyen szürkék, vállai ilyen csontosak voltak, épp ilyen éterien sovány volt. Sarah ugyanilyen szeretettel nézett rá, ahogy ma Sophie, mintha Frantz lett volna az egyetlen menedék a világ összes baja elől, az egyetlen ígéret, hogy egy nap valamiféle nyugalomra lelhet. A két nő közötti hasonlóság felkavarja. Sophie tökéletes. Sophie az ördögűző, csodálatos halála lesz. Frantz sokat fog sírni. Nagyon fog neki hiányozni. Rettenetesen. S nagyon boldogtalan lesz, hogy gyógyultan nélküle kell élnie..."

"Nincs üresebb a hiábavalóan ölelésre tárt karnál."

"Ez majdnem mindig így volt Rickie-vel: amikor hallgatott, és én elnéztem csinos pofiját, őszinte szerelmet éreztem iránta. Csakhogy előbb-utóbb megszólalt - és nekem kezdett olyan érzésem lenni, hogy az egész kapcsolatunk óriási tévedés."

"A magasabb kor előnye az önismeret magasabb foka. Konkrétan a negyvenéves kor az élet egyensúlyának csodás pillanata - mondta Olivér olyan mosollyal, mintha igyekezne meggyőzni valamiről. - Az ember már elég öreg hozzá, hogy tudja, mit akar, de ahhoz még elég fiatal, hogy semmitől se rettenjen meg..."

"Újfent tudatosítom magamban, hogy egész szép szeme van - de mit ér a szép szem, ha mázsányi hájból hunyorog az emberre."

"A szentségit, miért hiszed folyton, hogy nekem könnyebb? A világot nem lehet férfiakra és nőkre osztani, ahogy a Cosmopolitanben próbálják beadni neked, világ csak egy van. Mindannyian egy csónakban evezünk. Mindannyian, te és én, ugyanabban az Emberi élet nevezett unisex szarban evickélünk - értsd már meg végre!"

"Ez a tipikus női hozzáállás! Az élet tökéletlenségével úgy-ahogy képesek vagytok megbékélni: Ez az élet, olyannak kell venni, amilyen, mondjátok egész belátóan. De a férfiak tökéletlenségével furcsa módon soha nem békéltek meg. Naivul egyre a tökéleteset, az eszményit keresitek. Egyenesen jogot formáltok rá. És amikor nem kapjátok meg álmaitok férfiját, úgy érzitek, jogos a felháborodásotok..."

"- Tulajdonképpen mit gondolsz a gyerekekről? - kérdezem kisvártatva.

- A kölyök nyűg és öröm.

- Komolyan kérdem.

- Komolyan? - nyomja meg a szót Olivér. - A gyerek az unatkozó, tanácstalan felnőttek játékszere.

- Micsoda?

- A gyerek az üres életek tölteléke.

Szóhoz sem jutok a döbbenettől.

És ehhez az alakhoz akartam én feleségül menni!"

"Kedves hölgyeim, búvárkodtak már valaha olyan férfival, akibe kezdtek belezúgni?

Nagyjából így zajlik le: Ő a parton hosszú, színes békatalpat húz rád, amiben ugyan csak azt a tengertől elválasztó pár métert kell megtenned, ám ez bőven elég hozzá, hogy legott úgy érezd  magad, mint egy kövér, esetlen kacsa. A vízben aztán egy förtelmesen nagy búvárszemüveget illeszt az arcodra, és lenyomja a fejed a felszín alá, hogy megállapítsa, a szemüveg több helyen is ereszt. Míg köpködöd a sós vizet, és azon töprengsz, vajon milyen látványt nyújthatsz a fejedhez tapadt hajjal, szíved választottja megpróbálja szorosabbra húzni a búvárszemüveget. Majd közli veled, hogy a tengerfenék képét eltorzítják a megtörő napsugarak (ezek a szavak úgy fognak hangzani fülednek, akár a legszebb költemény), és valami olyasmit gyömöszöl a szádba, mint a bokszolók fogvédője, amitől menten úgy nézel ki, mintha lódarázs csípett volna meg a felső ajkadon. Aztán újra lenyomja a fejed - és amikor kinyitod a szemed és elkezdesz lélegezni (csodák csodájára megy a dolog), megállapítod, hogy milyen szép ott lenn.

Úszol a kék csendben, visz-ringat a víz. Biztonságban vagy.

Körülöttetek tucatjával cikáznak a tarka halak.

A mélytengeri áramlatban olyan növények hullámzanak-libegnek, amilyeneket életedben nem láttál még.

Ő örül az ámulatodnak. Néhányszor lemerül a fenékre, és felhoz neked egy Szent Jakab-kagylót. Érthető módon nem tudtok megszólalni, így csak a szemetekkel beszélhettek - no meg félszeg mozdulatokkal. Például amikor túl közel kerülsz a parthoz, Ő megfogja a kezed, nehogy valami bajod essen a hullámverésben az éles kövek között. Az arcotok olyan közel van egymáshoz, hogy szemrehányást teszel magadnak, amiért nem vízálló arc- és szemfestéket vettél. Amikor végre felmerülsz, pépessé ázott arcod csupa só, csupa horzsolás a szemüvegtől - de boldog vagy."

"... mert én magam is jól tudom, milyen keserű dicsőség emelt fővel alul maradni - végtére is a veríték és a könny ugyanolyan ízű."

"Csak arra tudok gondolni, hogyan tehette ezt velem az a rohadék?!

Ráeszmélek, hogy még mindig túl sok bennem a felgyülemlett harag. A düh és gyűlölet érzése és kiélése szükségszerű szakasza a gyógyuláshoz vezető útnak. Azok az emberek, akik nem tudják kiadni magukból dühüket, csak meghosszabbítják a gyógyulás folyamatát. Szabad folyást kell engednem a dühömnek. De hogyan? Ismét a sárga könyvecske után nyúlok: Szedjék ki a hűtőszekrényből a jégkockákat, és a fürdőszobában hajigálják szét a kövön. Valahányszor ledobnak egyet, kiáltsanak világgá egy, a partnerüknek címzett szemrehányást. A jégkockák úgy csörömpölnek, mint az üveg, de megvan az az előnyük, hogy nem marad utánuk rendetlenség. Csakhogy a németek valószínűleg nem panellakásban laknak... Üljenek autóba, hajtsanak ki valami elhagyatott helyre, csukják be az ablakokat, és ordítsanak, adják ki magukból minden dühüket. A kocsiban senki sem hallja magukat. Hát ez remek, Frau Doktor, csakhogy nekem nincs autóm!"

Annyian vannak... és egyik sem...

Szeretnének... de én nem akarom...

Mert senki nem tudja túlszárnyalni... bárhogyan szeretném...

Legutoljára kilencet számoltam. Ez azoknak a pasiknak a száma, akik vakaróznak, vagy akarnak valamit. (Hogy mit? Azt most ne részletezzük... Maradjunk annyiban, hogy mindegyik mást.)

Látom, amikor a munkahelyemen vagyok és kinézek az ablakon. Elmegy a céges autóval az utcán, az ablaka lehúzva, kihajolva néz a bejárat felé. Még hátra is. Engem keres? Nyugtató dolog, hogy nem láthat... azonban felzaklat a jelenet.

Pár nappal később - Anyám közli, hogy míg várta a tesómat, látta őt céges autóval és telefonálva, mosolyogva, odahajolva integetett neki. Csodás. Megfagy a vérem, ahogy izgatottan vigyorogva kiejti a nevét.

Akárcsak azon a reggelen, amikor az egyik vendég megállt előttem a többi konferencia résztvevővel. Beszélgettek, átlagos emberek voltak. De az a férfi... Az alkata, az arca... Istenem... A hosszú szempillái, a minden bánatot elűző pillantás, a mosolya... Erőltetnem kellett magam, hogy ne bámuljam. Ez valami gonosz tréfa lenne az élettől? Itt áll előttem, bolgár kiadásban. Ugyan csak egy hasonmás, mégis ki akar ugrani a szívem.

Kezdtem magamat hibáztatni, hogy túl magasra tettem a mércét. Aztán világossá válik hirtelen, hogy miért nem felel meg nekem senki.

Az emberek megtalálnak, elmondják nekem ügyes-bajos dolgaikat, problémáikat, rámbízzák a titkaikat. Mert tudják, hogy én nem pofázok. Mert hamarabb elárulok magamról valamit, mint hogy más titkát kiadjam. Ez néha már olyan, mintha egy pszichológus lennék. Akiben megbíznak, akihez fordulnak, ha baj van. Aki persze, hogy segít, de akit köt az orvosi titoktartás. Csak őt nem hallgatja meg senki...

Amikor én mesélnék valamit, mert szétrobbanok, ha nem mondhatom el... Talán meghallgatják, talán bólintanak is rá valami közhelyet, de nincs igazi hozzászólás. Mintha egy szemetesláda lennék, ahová kiürítik az emberek a szennyest.

De amikor nekem van szennyesem? Kire borítsam rá? Mocskos kis titok, az a fajta, amit kétszer meg kell gondolni, vajon kit avasson be az ember. Rizikót hordoz, ha elárulom, talán elfordulnak tőlem. Akinek próbáltam, az csak egy részét akarta hallani. Az elhangzott szavakat. De nem bántom, mert a világban, amelyben él, nem fordulhat elő ilyesmi.

Nos, egy megoldás maradt. Hallgatni mélyen, széles mosollyal az arcomon...

Csitulj szívem, nyugodj le szépen. Hallgass elmém, túl nagy a zaj odabenn. Csend kell, békesség.

Túl sok ajtó maradt nyitva, túl sok új nyílt ki hirtelen. Hiába csaptam be néhányat, lassan - idővel kitárultak ismét, még mielőtt észrevettem volna. Átjáróház a szívem és az elmém. Huzat süvít a fülemben... és elnyom mindent...

Tudom az ajtókat, melyeket kell bezárnom. Szinte mindet. Egytől-egyig... és nem engedni, hogy újak nyíljanak. Elég volt. Nyugalom kell.

Két büszke, önző ember. Egoisták. Álarcokat viselnek, talán hogy eltakarjanak valamit. A gyengébbik ént odabenn. Amely sebezhető, ha valakinek felfedik. Nem szívesen teszik ezt... De az álarc ápol és eltakar...

Akaratos és logikus emberek. Magabiztos, erős karakterek, bár elsőre hidegnek tűnnek. Sokban hasonlítanak.

Amikor leveszik az álarcokat és kinyílnak, valamilyen síkon társra találnak a másikban. Aztán újra építik a falakat és máris bánják, hogy bárkit is beengedtek a birodalmukba.

Ellentétesen működnek, mint a mágnesek. Ha mindketten maszkban, vagy anélkül vannak, vonzzák egymást. Ha csak egyikükön is fent van: azonnal taszítják.

Vonzásban még talán az elveiket is feladnák... egymásért...

A végtelennek tűnő játékban vajon lesz nyertes? Erőviszonyok, mágneses terek viaskodnak egymással. Ki fogja legközelebb levenni az álarcát?

Lelketlen világ... Minden annyira megváltozott körülöttem. Burokban éltem volna eddig a két férfi mellett? Minden közeledést elhárítottam, elzártam a felém vezető utakat.

De most, hogy nincs mellettem senki... Nyitva hagyom az ajtókat, végre kinézek az ablakon, kilépek a csigaházból és idegen világ tekint rám. Ismeretlen erkölcsök... Hideg emberek...

Életünk első találkozása. Szemmel követek egy autót, mire visszanézek, már a szája az enyémnél. Lopott csókok egy parkolóban... egy idegennel. Követelőző Casanova. Hozzám hajol újra és a fülembe súgja, hogy menjek fel hozzá. A test menne, de az agy felülír mindent. Beülök az autóba és elhajtok. Mennyire nem hat meg a csókja...

Korábban órákig égett a számon egy-egy csók, bizseregtem, mámoros voltam. Vajon egy idő után a szex is ilyen lesz? Puszta pillanatnyi öröm? Lelketlen, állatias ösztön? Érzéketlen játék?

Most itt tartok. Bevállalni, vagy sem. Utána mocskosnak érezném-e magam, vagy sem. Az idő múlásával egyre könnyebb lenne?

Iwiw-en kaptam egy üzenetet egy ismeretlentől. Kb. két percen keresztül nem tértem magamhoz utána. Pislogtam döbbenten.

Hányingerem van ettől a világtól. Hogy így mennek a dolgok.

A levél számomra sértő. Überpofátlanság. Csöppet sem kívánok diszkrét lenni. Íme, itt van a teljes szöveg. A tárgy a következő volt: Érdeklődés...

"Szia!
Ne haragudj, hogy zavarlak Úgy látom, hogy egyedülálló vagy és nagyon tetszenek a fotoid és megkérdezném, hogy nyitott lennél e néhány kellemes óra diszkrét eltöltésére velem anyagi ellentételezésért cserébe. Én 23 éves normálisnak, intelligensnek, korrektnek mondott ...-i srác vagyok. Ha érdekel a dolog írj és adok MSN címet, ahol megbeszéljük a részleteket..."

Semmi sem jó. Semmi sem szép.

A barátok akkor jönnek hozzám, ha tanács kell, vagy baj van. Amúgy meg mindenki nagy ívben leszarja a fejem. Meg azt is, hogy mi van velem. Elegem van már. Én törődjek mindenkivel, velem meg senki. Pedig annyira nyomorultul érzem magam...

Elüldöztem magam mellől minden férfit. Nem akarok játszadozni, nem kellenek a rajongók. Ez már kevés. Mit érek velük?

Nincs aki átöleljen, nincs akihez odabújjak. Nem érzem, hogy bárki is szeretne.

Puszikat küldözgetnek, de ugyan mit érnek, ha nem a számon érzem?

Magányos farkas lettem, amely rámtelepedett és lassan elnyel.

Érzem, ha a közelemben van. Ritkán látom, de érzem őt. Hiába vagyok mással, beugrik a név, az arc, elkezdem keresni őt és meg is találom.

A mellkasomban még ott a fájdalom, amely néha viharos tombolásba megy át. Szeretném olykor kitépni onnan, eldobni, elfelejteni, hogy valaha is létezett. De nem tehetem. Hozzám tartozik már. Belémivódott... a minden bánatot elűző pillantás... a mozdulatok... a teste sziluettje... apró képek, amelyek mosolyra késztetnek. Amikor megette a nyuszi alakú rántott húst... amikor mesélt egy izgalmas autós üldözést... amikor azt mondta: "Nézd meg és játszik vele." - a derekán a kis csomó szőrszállal...

Igyekszem nem gondolni rá. De néha elkap. És akkor... szétszakít, marcangol, megöl az érzés. A vesztes fájdalma. Vad tombolásban a szívem, nem akarja elfogadni még ennyi idő távlatából sem az igazságot. Ha szabadon engedném, ha bárki is megsejtené, mi zajlik odabenn, abból katasztrófa lenne. Csendes, pusztító tornádó dúl...

Amikor kicsit elül a vihar és hátat fordítok neki, új emberek arcát látom. Rám várnak, engem akarnak - így vagy úgy. De engem akarnak. Közülük is kitűnik egy valaki, a határozottságával és a büszkeségével, ami vetekszik az enyémmel. Intellingecia, erő a varázsszó. De érzem, hogy mögöttem van valaki. Ennek tudatában pedig ők csak eldobható játékok...

A kolis

Írok az üzenőfalára fészen kétszavas névnapi köszöntőt. Udvariasságból. Pár perccel később rámír. Nyomul, beszól, hergel, nem enged el. Órák alatt durván elfajulnak a dolgok. Játszani akar velem és legyőzni. Mondjak versenyszámot és tétet. Ha neki kellene, akkor a szám 69 és így mindenki nyer. Amikor leosztom, hogy rossz emberrel próbálkozik ez ügyben, rájön, hogy meg akar hódítani. Meglepő számomra a dolog. Gyanús volt a srác, hogy érdeklődik, de elhessegettem a gondolatot. Alig beszélünk. Csak a gép mögött nagy a pofája? 23 éves. Hiába dobálom vissza - ugyan mit ajánlhatnál te nekem? Miért gondolod, hogy akarok veled játszani? - akkor sem tágít. Egy hét múlva újra ír. Rám várt, hogy keressem, de mivel nem tettem, ezért ismét jelentkezik. Hosszasan beszélgetek vele. Majdnem két napon keresztül. Jó a marketingje, igazán megnyerő. Lassan kezdek odáig süllyedni, hogy elgondolkozom az ajánlatán. Üres vagyok és érzelemmentes. Felajánlja magát, hogy töltsem le rajta az indulataimat és éljem ki a mocskos vágyaimat. Bármit, csak legyek vele. Élesen csengenek egyik éjszakai mondatai: "Légy enyém. Hadd tegyelek magamévá..."

A fóka

Egyszer már kifejtette, hogy az a lány, akit el tudna maga mellé képzelni, nos az én vagyok. Mert én más vagyok, mint a többi. Utána személyesen is beszéltem vele és lefixáltam, hogy én haverként tekintek rá, tehát maradjunk ennél továbbra is. Ez ment is egy darabig. Aztán a legutóbbi akciója során leosztotta, hogy neki piros ágya van - amin szívesen leteperne. Amikor nemet mondtam, felajánlotta, hogy akkor hoz egy üveg bort és kipróbálhatnánk az én sárga ágyam. Na neee...

A balfasz

Egyre többet beszélünk. Olyan haverfélék lettünk. Segítettem neki egy apró dologban, csupán egy ismerőst kellett felhívnom. Hálás nekem. Amikor elintézett volt a dolog, örömében engem hívott először. Mert nekem akarta elsőként elmondani, hogy mennyire örül. Miért nem lepődöm meg? Valamiért fontos vagyok neki. Egy-másfél órákat beszélünk barátokként bármiről. A mosolya ugyanaz, mint eddig. De már csak haver. Egy gonddal kevesebb.

A Gigolo

A feltett képe alapján az igazi olaszos macho, kigombolt ing, napbarnított bőr, belőtt séró, vágyakozó tekintet... Randira jelöl, üzen hozzá: Komoly, vagy lazább kapcsolat is érdekel? Egyértelműen, de nem bántóan a tudomására adom, hogy komolyat keresek. Aztán ír megint: Minek neked az a komoly kapcsolat? Hahh... Tudok én másképp is válaszolni: Hogy miért? Mert eddig hosszú kapcsolataim voltak és évek alatt hozzászoktam, hogy csak csettintenem kell... Válasz nem jött... :D

A régmúlt

Valamelyik nap randira jelöl egy srác. Üzenetet is csatol mellé: olyan ismerős vagyok neki. Megy a válasz rá: igen, ismerjük egymást. XY, ha nem tévedek. Valószínűleg meglepődik, amikor kiírom a teljes nevét, pedig csak egy szánalmas nick nevet látok. Bejelöl Fb-n. Rámír. Honnan ismerjük egymást? Amikor elmondom neki a sztorit, seggre ül: 12 évvel ezelőtti történet, az ember az első csókját nem felejti el. Igen, tőle kaptam. Az jut eszébe, hogy ez nem lehet véletlen, valószínűleg a sors keze van benne. Ha hazajön Hollandiából, nem randizunk? Nos, finoman megmondom, hogy nem. Nem tágít. Választás elé akar állítani. A hónap végén majd újra rákérdez, addig ne válaszoljak inkább. Hagy reménykedjen szegény. Esélye sincs.

Én mindezek közül a legrosszabb bábot választottam:

A kisfiú

Megismerkedtünk, randiztunk. Kétszer. Ahol nem történt semmi. Mert nem engedtem közel magamhoz. Valahogy nem bízom benne. Fiatal még. 23 éves. Mégis, hagyom, hogy legyen. Odáig van és vissza. Naponta beszélünk, keres mindenhol. Kihívás vagyok neki. A harmadik randin összegabalyodunk. Miért? Mert láttam valaki mást? Mert így esett jól? Nem tudom. Csak egy biztos, miközben ölelt és csókolt arra tudtam gondolni, hogy fázom és hogy elveszem ami kell. Kevéske szeretet. Semmi érzelem. A negyedik randin minden megismétlődik. Látok valaki mást. Minden megváltozik onnan. A légkör és én is. Csak azt veszem el, ami kell. Ölelés, csókok, simogatás.

Közben kiderül, hogy nagyvagány, aki nem fél senkitől, agresszív és belekeveredett valamibe. Egy kisebb dolog. Na meg azt hiszi, hogy vicces, ha - hogy az ő szavaival éljek - szívja a vérem. Előadja sms-ben, hogy mennyire berúgtak, nem tudja, hogyan ért haza, lehet nő is volt a dologban, de a rövidgatyája véres. Amikor kiosztom a lapokat, hogy nem nőtt nagyot a szememben és hogy azért kell neki komoly lány,  hogy legyen aki megnevelje, akkor visszalövi, hogy csak vicc volt az egész. Kíváncsi volt, hogyan reagálok. A kis taknyos. Mit képzel? A mosolyát látva kezd belémszeretni és rövid úton meg is akar szerezni. Könnyedén el tudnám dobni bármikor.

Az vagyok én. Úgy gondolom. Egy különleges és egzotikus élvezeti cikk. Amit mostanában mindenki a magáénak tudna szívesen.

A világnézetem "kissé" megváltozott. A legdurvább az egészben, hogy ahelyett, hogy tiltakoznék ellene és vallanám továbbra is a régi elveimet, lassan kezdem elfogadni és egyre jobban magaménak érezni. Azt, hogy a test pusztán élvezeti cikk. Szörnyű bevallanom, de így van. Ha valaki képes lesz meghódítani a lelkem, a szívem, adok neki egy kis pluszt. Mert annyi vesződséges munka után talán megérdemli.

Sokan rajzanak körülöttem. A nagyrésze fiatal hozzám. Kihívás vagyok számukra. Én pedig ezzel ügyesen játszom. Falakat emelek, aztán szépen lebontom őket. És már lassan minden mindegy. Tudom, hogy tévúton vagyok. De a jövőben hiszem, hogy magát a szerelmet fogom szeretni és nem az embert.

A rajongók előtt legszívesebben képzeletben megnyitnám a mellkasom, hogy lássák a szívem. Aki biztonságban tudja a kezei között, vigyáz rá, az már nyert. Aki meg tudja érinteni a lelkem, az viszi a nyereményt. És élvezheti a cikket.

Napok óta, vagy hetek óta... nem is tudom mióta írom ezt a bejegyzést. Ideje, hogy befejezzem és kitegyem:

Éreztem... Nem. Inkább tudtam. Hogy vissza fog táncolni. Hozzá.

Amikor anyának mondtam, hogy várom, mikor fogja kitenni az üzenőfalra, hogy újra vele kapcsolatban, anya csak legyintett. És tessék. Másnap... megjelenik a falon, 23 másodperc, lájk. Az első sorból tapsolok neki.

Amíg ő boldog (legalábbis egy darabig újra), addig én a pokol sötét bugyrait járom. Napok óta késik éppen abban a pillanatban. Kétségbeesés, pánik. Nem lehetek terhes tőle. Az nem létezik.

Este beülök egy kád forró vízbe, negyed kiló sóval. Várom a csodát, ami nem jön. Keservesen sírok, némán. Hangtalan. A zokogástól görcsbe rándul az arcom és úgy marad. Kiszállok a kádból, semmi.

A negyedik napon veszek egy tesztet. Negatív. Felhívom az orvosom, időpontot kérek. Másnap dél. Megöl a várakozás.

Míg én azon aggódom, hogy nem növekszik-e bennem a gyermeke, ő újra vele van. A nővel, akinek lóg a melle, aki az ágyban egy fadarab. Aki hisztis, akivel semmit nem lehet megbeszélni. A bólogató kutyával. Akire nem szívesen bízná az autóját. Pedig én már vezettem. Mégis ő kell...

Másnap. Az orvosom azt mondja, nyugodjak meg, nem lesz semmi gond. Valószínűleg a gyógyszer miatt van, hogy késik. Vagy az idegesség. Nincs semmi probléma, meg fog jönni. 3 hét múlva kontroll.

Napokkal később FB feldob nekem ajánlásként egy képet. Szilveszter. Ott vigyorog az ex (vagy az új), mellette ölelve a még exebb. Két nő... Megfagy bennem a vér. Ezek ismerik egymást? Mi a franc folyik itt? A topmodell és a beteg lány. Előttem ez a fiú még a topmodellel járt, amikor karácsonykor átsmárolta az éjszakát a beteg lánnyal és szilveszterkor ölelve vigyorognak egymás mellett? Hát hánynom kell... A topmodell biztosan nem tud erről. Különben nem ölelgetnék egymást. De a beteg lánynak is van képe... Ki a francnak hiszi magát ez a srác? Döbbenet. Rájövök, hogy fogalmam sincs, ki ő.

A 11. napon... valami mikulás-féle. Nem megnyugtató... Ahogy elmúlik, már megyek is a dokimhoz - ultrahang. Végre minden eldől... Nem vagyok terhes. Szikla zuhan le a szívemről...

Egyik este azt álmodom, hogy meghal. Nem látom, csak hallom valakitől. Tudom, hogy autóbaleset. Nézem a napilap gyászjelentését, ott áll a neve. Félálomban összeszorul a szívem. Magamhoz térek - oké, oké, csak álom volt. Él. Valahol él... és tudom, hogy mit jelent az álmom. Valahol él... De számomra nem létezik többé.

Ősz van a szívemben...

... és elhullik minden. Minden, mi fontos volt. Szavak, tárgyak, egy érzés... feledésbe merülnek mindannyian. Sok ki nem mondott szó, meg nem tett dolog, el nem csókolt csók. Egy név csupán, de oly' sokat jelent. Félek kimondani, még magamban is. Mert rettentően fáj. Az emlékek szétszakítják a mellkasom. Vajon ha a felejtésnek ára lenne, mennyit kellene fizetnem?

Tél van a szívemben...

... és halálos csend. A világ lelketlenné vált számomra, minden idegen. Harag gyúl bennem, a döbbenet kérdőjelei villognak. Gyűlölet lángol testemben. Ismeretlen, szédelgő ember. A gyáva. A megszokás embere. Egy kép, ami felbosszant. Vajon milyen játékot űz ez az ember? Vajon ki vette már észre a mézes-mázos és egyben ártatlan álarcát?

Tavasz van a szívemben...

... és remény gyúl. A kialudt vulkánt élesztgetik. Körbevesznek fiatal arcok, akiknek a foga a lelkemre, a húsomra fáj. Mégsem bánom. Nem hagynak elszürkülni, besavanyodni. Éltet a mosolyuk, amelyet a meghódításomként nekem szánnak. Keresnek, rámírnak. Vajon meddig mehetek el a játékban? Vajon választanom kellene közülük egy bábot?

Nyár van a szívemben...

... és ragyogó fény. Semmi nem érdekel már. Csak élvezem a hódolók gyűrűjét. Nem számít, mi lesz a végkifejlet. Csak legyenek körülöttem, élvezni akarom a rajongást. Csillogni, tündökölni. A legnagyobb kihívásnak lenni - nos nem is olyan rossz érzés. Vajon meddig tart ez az állapot? Vajon lehetséges, hogy örökké nyár legyen a szívemben?

Olyan sok minden jár a fejemben... amiket le kell írnom. Ki kell írnom magamból...

Sok minden történt. Kissé átalakult a világnézetem. Kezdem megérteni az életet. Az utat, amin járok és a célt, ami elkerülhetetlen.

A nyakláncot, amiről sokáig hittem, hogy megvéd a bajtól... levettem. Végérvényesen. Olyan sok minden történt, amelyekről azt gondoltam, megerősítenek. Talán valóban így van. De a nyaklánc nem véd engem, mindinkább bajt hoz rám. Szembe kellett néznem közel 1 év alatt számos dologgal: adótartozás, társas magány, halál, árulás, kilépés egy kapcsolatból, elhagy a szerelmem... Csak hogy a nagyobb dolgokat említsem. Jöttek és jöttek a pofonok. Mindez akkor kezdődött, amikor megcsináltattam előző évben a születésnapomra az elszakadt láncot. Amikor erre rádöbbentem egy éjszaka közepén, azonnal levettem. Már nem hiszek benne.

Úgy tűnhet, minden kezd visszaállni a régi kerékvágásba. A Zsiráf újra keres. Jön, hogy beszélgetni szeretne velem. Bár most már van barátnője, még mindig nem tud elmenni mellettem egy helló-val. Háromszor küldtem már el előtte. Szépen, bunkón és káromkodást sem kímélve. És mégis. Újra keres. Nem akarom...

A Balfasz. Nevetséges. Miután elkezdte besározni előttem ezt a fiút (én pedig védtem, annak ellenére, hogy már nem tartozik hozzám) belemosolyog az arcomba. Minden egyes találkozásnál elhinti, hogy "(de) jól nézel ki". Ez az egy betanult szövege van. A válaszaim viszont kezdenek elfogyni. Az "igyekszem", a " tudom" és a "mint mindig" váltakozása már fárasztó számomra. Akárcsak ő. Néha nincs kedvem hozzászólni, néha nincs kedvem ránézni sem. Néha nem tudom levakarni magamról, néha úgy kell elküldenem, pedig maradna.

Fent vagyok egy közösségi oldalas alkalmazáson - ismerkedős oldal. Nem vadászok, nézelődök. Bejelölgetnek pasik, a magas, jóképűeket visszaigazolom. Brahiból. Rámírnak, hogy mit keres itt egy ilyen szép lány. Nos, nem is tudom. Beszélek egy-kettővel. Unom a szövegüket. Fárasztanak. Előadják a nagy sztárjátékost, fényezik magukat. Nem akarom én ezt. Egyedül az önbizalmamnak tesz jót. Amit pedig még megerősít: a hiányérzetem.

A nevem azt jelenti: harcos. Néha úgy érzem magam, mint egy harcias amazon, aki képes lenne megváltani a világot. Néha azt érzem, nincs kiért.

Járok éjszaka az utcán, nem foglalkozva senkivel. Néha nem tudom, hogyan érek haza.

Hányingerem van a nagy büdös világtól. Mert látom, mi kell a férfiaknak. Picsanadrág és kivágott felső. Amikor nyáron így járom az utcákat, csodálkozom, hogy nem okozok karambolt. Mindenki pásztázza a hosszú, vékony lábaimat, mustrálják a fenekem. Forgolódnak utánam. Mindegyik rögtön előzékeny lesz velem. Én pedig néha úgy érzem, mintha a hentesnél lennék. Egy húsdarab. Amire lehet licitálni is akár... Erről szól minden.

Nincs már tisztelet a másik iránt. Ha valami nem tetszik, "hát elválunk!" "Találok helyetted 10 másikat!"

Néha szeretnék nem érezni semmit. Néha szívesen kivágnám az érzéseimet a picsába.

Azon a délutánon, amikor rá kellett döbbennem, hogy hiába várok rá... Azon a délutánon lekevert nekem az élet két hatalmasat, amitől először seggre estem, aztán elterültem a padlón...

Előtte két hétig sírtam. Az első napokban szinte semmit nem ettem és nem tudtam aludni. Anyukám nem bírta tovább nézni és benyugtatózott két éjszaka egymás után. Könnyedén rá tudtam volna szokni a nyugtatóra. Amikor bevettem és lefeküdtem aludni... hirtelen könnyű lett minden. Elernyedt a testem, a gondolatok elszálltak, a sötétség behúzott... Álomtalanul és mozdulatlanul telt az éjjel... Aztán az ébredésnél legszívesebben bevettem volna még egyet.

A padlón fekve... ömlöttek a könnyeim. Az addigi remény elfojtott könnyei kitörtek, utat engedve maguknak az arcomon. Istenhez fohászkodtam, hogy ne bántson, mert ezt a terhet már nem bírom el. Belepusztulok... Megöl a fájdalom, szétrobban a mellkasom a kíntól. A szívem szilánkokban, széthullva.

Ezek után jött a még rosszabb. Ülni és nézni magam elé. Semmiként. 60 kg csont és hús. Azt hittem, beleőrülök és nem tudtam, hogy élek-e még. Olyan volt, mintha egy fekete lyukban lettem volna: körülöttem sötétség, üresség és csend... Ültem megsemmisülve, hitetlenül... elárulva a testem, a lelkem, a szívem.

Eljött a másnap. Barátnőmmel beszéltem. Ugyanez a problémája, csak ő a másik oldalon áll. Még mindig a 4 éves kapcsolatára gondol, hiába jött új szerelem az életébe. Az előzőhöz kötődik, egy erős kapoccsal. És nem tudja elengedni. Miközben beszéltem hozzá, a sírás fojtogatott: Nézz rám! Ne tedd ezt ezzel a fiúval. Mert kegyetlen szar... Nézz rám! A lángolás közepén hagyott el. És nem tehetek semmit. Összetörtem... Te ne légy ilyen, ne tedd ezt vele, mert nem érdemli meg. Dönts, hogy mit akarsz, hogy kit akarsz. Most kell döntened. De te nem vagy egy szédelgő...

Miután elmondtam - küzdve minden egyes szónál a sírással - 10 percben a nagy lelki fröccsöt, felment a szobájába és sírt. Senkivel nem akart beszélni, csak velem msn-en. Rosszul érezte magát, hogy ezt teszi valakivel. Hogy vele van és másra gondol. Próbáltam vígasztalni és erőt önteni bele. Mert ez fejben dől el. Hogy valakit elengedjünk, akihez ennyire kötődünk. Én már két ilyen embert engedtem el. Mert tudtam, hogy mit akarok az életemben. És tudtam, hogy nem őket.

Mindenki azzal jön, hogy milyen erős vagyok. Pedig most tényleg nem. Igyekszem felkelni a padlóról. Felvenni egy álarcot. Felemelt fejjel, arcomat a Nap felé fordítani. Felhúzni a vitorlát, hagy vigyen a szél...

"- Szeretlek - mormolta. - És ez azt jelenti, hogy nem csak a szép dolgok miatt vagyok melletted. Itt vagyok, bármi történjék."

"Csórók voltunk, és a ruhák, amelyeket viseltem, nem illettek rám, és a semmi közepén voltunk egy országút szélén - de abban a pillanatban gyönyörűbbnek éreztem magam, mint egy hercegnő, szupermodell, vagy akármi. Velem volt Lucas, aki szeretett engem, bármi történjék is. Ez volt minden, amire szükségem volt."

"A pult mögött egy foltos tükör függött a falon. Elé álltam, hogy lássam magamat. Csak egy árnyék voltam - halvány, ezüstös körvonala saját magamnak. Akár egy kísértet."

"A csókjai oly távoliak voltak; csak emlékként éltek bennem, amely túl csodás volt ahhoz, hogy a valódi életem része legyen."

"- Egy bölcs mondás szerint az ellenséged ellensége nem feltétlenül a barátod."

"Kedves, fiatal arca és látszólag törékeny alakja miatt mindig meglepett, hogy valójában milyen magas - csupán néhány ujjnyival volt alacsonyabb a bátyjánál. Nem a magassága volt az ereje forrása, de impozáns emlékeztetőül szolgált."

"A gyomrom olyan fájdalmasan szorult össze, hogy azt hittem, rögtön hányok. A vér a fülembe zúdult, felgyorsult a szívverésem, és elnyomott szinte minden más hangot. Az egész testem kihűlt, és csak arra tudtam gondolni, hogy Vissza, vissza!, mintha valahogy megállíthatnám az időt, és meg nem történtté tehetném az egészet. Mintha lett volna kiút, de nem volt."

"Égetett az árulás, akár a tűz. Dühösnek kellett volna lennem, de nem voltam az. Csak az Evernight parkjában tartott piknikünkre tudtam gondolni, és arra, ahogy Raquel minden erejével megpróbált felvidítani. Szendvicset ettünk a fűben ülve, és a gyermekláncfű sárga csillagaiban gyönyörködtünk. Tavasz volt. Akkor mindent megtett értem, aztán nyáron aláírta a halálos ítéletemet."

"- Anya jó katona. Olyan, amilyen én is mindig próbáltam lenni.

- Amilyen te is vagy.

- A jó katona nem áldozza fel a célt a szerelemért.

- Ha a cél nem a szerelem, akkor nem éri meg az áldozatot."

"A testem gyengülésével elkezdtem megtapasztalni egy nagyon furcsa érzést - egyfajta süllyedést, megviseltséget, mintha minden nappal valahogy kevesebb lennék. Valami harcolt bennem az élet ereje ellen, és ez a valami nyerésre állt."

"Miután napokig egyre rosszabbul voltam, míg végül úgy nem tűnt, mintha semmi más nem létezne, csak a rám nehezedő súly és a fájdalom, most pihekönnyű voltam és szabad. Mégis valamiféle ürességet éreztem. Kiürültem. Elvesztem."

"-Ideje elfelejtened az életet, amit elvesztettél. Itt az idő magadhoz ölelni a jövődet.

- Elfelejteni? Szerinted el tudom felejteni Lucast? És milyen jövőm lehet, miután meghaltam? Hagyj békén!"

"Add Romeómat, és ha meghal egyszer, Vedd vissza, morzsold apró csillagokká. Oly szép lesz akkor az ég arculatja, Hogy a világ az Éjbe fog szeretni, S már nem imádja a ledér Napot." /Kosztolányi Dezső fordítása/

"- Szeretem azokat, akik ismerik a szavak értékét, és nem adják őket túl olcsón."

"Vonakodva a mellkasára simítottam a tenyeremet, és nem éreztem szívdobogást. Lucas halott volt.

Nem akartam szembenézni ezzel. Nem tudtam elrejtőzni előle. Charity a szemem láttára gyilkolta meg Lucast. Visszajöttem, hogy megpróbáljam megmenteni, de elkéstem.

Jaj ne! Kérlek, ne! De nem volt kinek könyörögnöm, nem volt erő, amely hallgatott volna a kérésemre, hogy visszautazzam az időben, hogy visszacsináljam, ami történt. Csapdába estem, a valóság és a megmásíthatatlanság csapdájába."

Olyan érzés, mintha egy húspiacon lennék. Mintha én lennék az áru. Felfordul a gyomrom...

A kolléga, aki számára hirtelen nagyon fontos lettem. Folyton átjön hozzám és beszélgetni szeretne. Vagy inkább a félretett pénzemet... azt nagyon szeretné. Amikor elmondom a tömör sztorit, elhinti, hogy sajnálja... Mosolyogva...

A balfasz, aki furcsa módon nagyon jó barátom lett hirtelen. Minden érdekli, mindent tudni akar rólam. Amikor a hírről van szó, teli szájjal belemosolyog az arcomba, csillogó szemekkel. Csöppet sem próbálja rejtegetni vigyorát, csöppet sem rejti véka alá, hogy mennyire elégedett a dolgok jelenlegi állásával. Ilyen lenne egy állítólagos barát?

A hiénák felfigyeltek. Ahogyan terjed a hír, gyűlnek a dögök a frissen szerzett sebek vérszagára. Hánynom kell...

Szeretnék aludni, de nem megy. Nézem, ahogyan ébred a reggel a redőny beszűrődő fényein.

Edward mondata jut eszembe az Újholdból és bezsongja a napomat: "Olyan lesz, mintha nem is léteztem volna."

A telefonomban a híváslista és a megannyi átbeszélt perc.

A fogkeféje ott van az enyém mellett. Valahogyan azt érzem, annak ott a helye. Továbbra is...

Reggel keresztanyám feljön hozzánk. Látja, hogy valami nem jó. Megkérdezi, hogy "és mi újság van ...... .....-val?" Ahogyan kimondja a teljes nevét, összeszorul a szívem és nem tudok válaszolni.

Kimegyek a telekre, a nyugalom szigetemre. Remélve, hogy enyhülést hoz. Rágyújtok egy cigarettára és lemegyek a növények közé. A kert végén már messziről sikítanak az eprek: "azt ígérted nekünk, hogy ha szép pirosra érünk, adsz majd belőlünk ennek a fiúnak. De még időnk sem volt megérni..." Valóban ezt ígértem. Ne haragudjatok rám kedves eprek.

Elnyomom a cigarettám és a hamuzóban még ott van az ő csikkje. Nem bírom nézni és elfordulok könnyes szemmel.

Délután keresztanyáméknál csak ülök a teraszon és nézek magam elé. Némán. Nem emlékszem, hogy egyáltalán megszólaltam-e órák alatt.

Hazafelé a buszon figyelem a forgalmat. Sehol sincs. Eldöntöm, hogy nem akarok kinézni az ablakon. Nehogy meglássam. Erőltetem magam, hogy az előttem lévő ülést nézzem.

Délután otthon vagyok. Összekuporodom egy helyen és nézem az órát. Várom, hogy teljenek a percek.

Csörög a vezetékes telefon. Beleszólok, semmi. Újra szólok, hallgatás. Aztán halk szuszogás és leteszi. Kicsit megremeg a kezem. Reménykedem, hogy ő volt az, hogy hiányzik neki a hangom.

Az éjszaka álmatlanul telik. Forgolódom az ágyon, az ágyneműn még ott van az illata. Órákig várom, hogy csörögjön az ébresztőm 5 órakkor. Aludni próbálok, hogy teljen az idő, de csak ő létezik most a fejemben. Az emlékképek, a pillantása, a mosolya, a tárgyai, minden ami ő...